Valaki mondja meg, hogyan kell élni
Felnőttek-e a felnőttek?
Valaki mondja meg, miért vagyunk itt,
Anyám azt mondta, hogy boldog légy,
De anyám azt nem mondta, mért nem e földön,
Anyám nem mondta, mondd, miért.
Adamis Anna
Magyarországon minden negyedik 16 éves fejében fordul meg, hogy véget vessen az életének. A lányok körében ez az arány még magasabb, eléri a 30%-ot, ezzel toronymagasan vezetünk Európában. Mára a 16 évesek körében vezető halálozási okká vált az öngyilkosság, a bekövetkezett halálesetek száma pedig folyamatosan nő.
A pszichológusok szerint ennek az az oka, hogy gyerekeink nem tudják a felnőtt kor küszöbére érve kezelni a családjukban, környezetükben tapasztalt „túlélő valóságshow-t”. Nem kapnak megfelelő segítséget, hogy túljussanak a kamaszkor krízisén. A felnőtt élet értelmeként a puszta megmaradásért való küzdelmet látják, ami ebben az életkorban egyszerre kevés és túl sok. Nem látják az utat jelenük és az elérendő cél között, és jön a tomboló düh, az önmaguk ellen forduló agresszivitás.
A fizikai, a verbális, lelki erőszak, a megszégyenítés emberemlékezet óta jelen van életünkben. Mára azonban ki kell egészítenünk ezt a sort a családon belüli szakadékok megjelenésével, az elmagányosodással. A kamaszkorban megjelenő öngyilkossági kísérletek növekvő száma önmagában is riasztó tény, főleg, ha tudomásul vesszük, hogy ennek okát a korai gyermekkorban kell keresni. Annak a gyermeknek, akit nem szeretnek eléggé, nem törődnek vele megfelelően, nem alakulhat ki lelkében az az „ősbizalom”, ami elhiteti vele, hogy nem eshet baja.
Közös a felelősség!
Manapság, amikor szülők és pedagógusok folyamatosan egymásra hárítják a felelősséget, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy egy cipőben járunk. A mai szülő és pedagógus generáció nemcsak hogy ugyanabban a légkörben nevelkedett, de ugyanolyan problémákkal néz szembe a hétköznapokban is.
Ám a családnak nem dolga a tárgyi tudás átadása, sokkal inkább az érzelmi biztonság megteremtése; az iskolában viszont természetes elvárás a pedagógusokkal szemben, hogy „tanítsanak”. Csak éppen itt van a gond. Hogy tud együtt dolgozni egy tanár olyan gyerekekkel, akik nem szerető, biztonságos, támogató otthoni környezetből érkeznek?
Elérkezett az idő, hogy az új kihívásokkal való szembenézéshez gondoljuk újra, mit is értünk ma, a harmadik évezredben biztonságos, támogató, szeretetteljes családi környezeten. Mert meggyőződésem, hogy nem egészen ugyanazt, amit néhány évtizeddel ezelőtt, amikor még nem a televízió által sugárzott hamis világ és az agresszió számítógépes játékokkal való kiélése volt a természetes esti program.
Ha erre az újrafogalmazásra képesek lennénk, máris kiderülne, hogy a mai szülő generáció többsége olyan problémákkal küzd, amit képtelen egyedül megoldani. A puszta megmaradás feletti aggodalom elvonja a családi együttléttől az energiát, és ez szükségszerűen a gyerekek elmagányosodásához vezet. Jelenlegi élethelyzetünkre egyszerűen nincsenek megfelelő mintáink. S csak fokozza a bajt, hogy a mai szülők jelentős hányada szintén nem megfelelő családi körülmények között nőtt fel, így lábuk alatt a talaj minden szempontból ingatag.
Felnőttnek lenni
Ki kellene végre szégyenkezés nélkül mondanunk: mi is még csak most tanuljuk a valódi önállóságot, a felelősség viselését, s még csak most tanuljuk – jó esetben –, hogyan élhetünk az információs társadalom tagjaként, vagy hogy az „élethosszig való tanulás” nekünk is megkerülhetetlen. Elsőgenerációs modellek vagyunk a jelenlegi társadalmi változásokban.
Mi is, még csak próbáljuk levetni a hozott, rossz nevelési beégéseinket, s ha megrémülünk, mert nem feltétlenül vizsgázunk jelesre e tárgyban, azokon a pedagógusokon kérjük számon a magunk és gyerekeink kudarcait, akik ugyanolyan gondokkal küzdenek, mint mi magunk.
:
"Ha egy kiskölyök nem mosolygós, meg kell nézni a szülei arcát..."
Csernus Imrével folytatott beszélgetésünket itt olvashatják.
Ezért hárítjuk – talán nem is tudatosan – a felelősséget azokra, akiktől szakmailag várjuk a segítséget, és ezzel végérvényesen és hibásan keverjük össze a szerepeket és a feladatokat. Ami ennél sokkal fájdalmasabb, hogy közben a mi gyerekeink is felnőnek egy mosolytalan, örömtelen, általunk teremtett és élt világban, ahol pozitív minták híján nem sok esélyük van egy boldogabb életre.
Bűnbakokat képezni, hárítani, hibáztatni egyszerű. Felvenni a kesztyűt, vállalni a felelősséget, tanulni a hibákból, tanulni a toleranciát, belátással élni, gondolkodva új esélyeket teremteni egyelőre kevesek erénye. S hol vannak azok, akiktől ezt valóban tanulhatnánk?
