Anya, adj pénzt!

Státuszkijelölés

Ez a legjobban tetten érhető rejtett üzenet. Amikor a gyereknek több-kevesebb pénzt adunk, tulajdonképpen kijelöljük a társak között gazdasági szempontból elfoglalt helyét, hiszen lesznek, akik otthonról többet, és lesznek, akik kevesebbet kapnak. Így a tehetősebb gyerekek belenőnek a jómódú, a kevésbé tehetősek a szegényebb státusba, ezzel „örökölve” a szereppel járó társas kihívásokat is. A jobb módúaknak meg kell tanulniuk, hogy ne kérkedjenek, a kevésbé tehetőseknek pedig le kell győzni az esetleges rossz érzéseket, és függetleníteni a pénztől az önbecsülésüket.

Az ehhez szükséges készségeket ugyanúgy a családban, modellkövetéssel sajátítjuk el, mint a pénzzel való közvetlen bánás fortélyait. Vagyis abban, hogyan viszonyul majd a pénzhez a gyerek, nemcsak az számít, hogy mennyit kap tőlünk, hanem az is, hogy mi mire, mennyit és hogyan költünk. De az is mintát közvetít, hogy milyen stílusban számolunk be a szomszédasszonynak a család legutóbbi balatoni - horvátországi, tunéziai, mexikói, karib-tengeri - nyaralásáról, vagy éppen hogyan dicsérjük meg a szomszédasszony kínai vagy olasz, vagy eredeti krokodilbőr cipőjét.

Elvárások megfogalmazása

Ha a jó jegyet vagy a mosogatást pénzzel jutalmazzuk, vagy ha a zsebpénzt bizonyos viselkedések elkerüléséhez - rossz jegyek, intők, veszekedések stb. - kötjük, ezzel az emberi, illetve teljesítménybeli elvárásainkat valami egészen mással elfedve, a pénz nyelvén fogalmazzuk meg. Vagyis ahelyett, hogy a gyereket az értékeinkkel való azonosuláson keresztül próbálnánk nevelni, érdekkel és külső kontrollal vesszük rá a megfelelő viselkedésre.

Ez rövid távon működőképes lehet, azzal azonban jobb, ha tisztában vagyunk, hogy az elvárt magatartás rendszeres külső jutalmazása hosszú távon rombolja a belső motivációt. Lehet, hogy a gyerek egy százasért mindennap le fogja vinni a szemetet, de attól még nem fogja szeretni a rendet és a tisztaságot, sőt... Jutalom nélkül nem lesz tovább „értelme” a szemét levitelének. Vagyis jobban járunk, ha nem a pénz nyelvén fogalmazzuk meg az elvárásainkat.

Szeretetkifejezés

„Látom, szomorú vagy, mi lenne, ha most elmennél megvenni magadnak azt a helyes kis pulcsit?” „Nem tudok szombaton elmenni a meccsedre, de ebből bátran meghívhatod a barátaidat utána egy pizzára.” Az első szülő a „Mi bánt?” kérdés helyett, a második a „Nagyon sajnálom” helyett ajánl pénzt a gyereknek, miközben tudattalanul azt éli meg, hogy a kompenzációs pulcsiban-pizzában mégis megjelenik a részvéte, részvétele, szeretete, amit másképp nem tud kifejezni.

Érdekes módon, a dolog a másik oldalról is működik. Egyes kamaszok rákapnak arra, hogy belenyúlnak a szülő pénztárcájába. A dolog teljesen irracionális, mert sokan közülük, ha kérnének, kapnának pénzt, a lopásból pedig, amikor kiderül, irgalmatlan botrány kerekedik, a dolog mégis megismétlődik időről időre.

A háttérben, anélkül, hogy bárki is a tudatában lenne, érzelmi szükségletek húzódnak. A fiatalok így vesznek el maguknak titokban egy kis gondoskodást, „szeretetet”, aminek a valóságos megélése kamaszkorban annyira nehéz...

Idő-, energia spórolás

- Anya, képzeld el, a jövő héten a Karcsiékkal...
- Mennyi kell? – vág közbe a rutinos szülő, ezzel megspórolva a beszélgetésre szánt időt és energiát. Lehet, hogy csak fáradt, az azonban egészen bizonyos, hogy gesztusa a gyerek felé azt közvetíti: „nem érdekelsz...” A srác pedig megtanulja, hogy egyszerűbb - és kevesebb csalódással, fájdalommal jár -, ha meg se próbálja beavatni a szüleit, és azonnal a lényegre (?) tér. Később lehet, hogy ő lesz az, aki a kérésről is leszokik, és egyszerűen belenyúl a szülő pénztárcájába...

Akár havonta fix összegben, akár igény (illetve szükség) szerint, akár jutalomból adunk vagy éppen nem adunk pénzt, bármelyiket lehet jól vagy rosszul csinálni. Sose felejtsük el átgondolni, hogy a gesztusunk mögött mi is valójában a rejtett üzenet!