Együtt a sárgaköves úton – a pedagógus apa tolla újratöltve

Talán az alig hároméves gyönyörű, apró kislánnyal, aki csak kérdezett a kis csilingelő hangján, mert mindent tudni akart? Vagy amikor hatévesen szinte minden alkalommal laposra verte a szüleit a memória játékban? Azt hiszem, nem lenne jó ötlet. Hiszen melyik szülő számára ne a saját gyermeke lenne a legszebb, legokosabb, legaranyosabb? Ekkor még biztosan.

Alsós kisdiákként komoly, szorgalmas és meglehetősen csendes lány volt a korábban cserfes, mosolygós gyermek. Biztosan mi szülők is okai voltunk ennek. Igen, voltak elvárásaink. Olyan okos, és milyen jól tanul, mondogattuk egymásnak – és neki – büszkén. Olyannyira, hogy negyedik osztályban elgondolkodtunk az iskolaváltáson. Nem volt túl messze a város, ahol a nyolcosztályos gimnázium működött. Ismertük, mert feleségemmel mindketten négy boldog évet töltöttünk ott.

Így belevágtunk.

Tudtuk, hogy ott már nem a tanárgyereket látják benne, ezért nem bántják. Pedig mi is nagyon ügyeltünk arra, hogy ne legyen kivételezett a többiek között. Ezt valószínűleg túlzásba is vittük. Ettől függetlenül meg kellett küzdenie az osztálytársai részéről érkező: Persze, neked könnyű… típusú megjegyzésekkel.

A gimiben természetesen ugyanúgy akadtak nehézségek. Egyik biztosan az volt, hogy egyke gyermekem későn érő típus. Bár nekünk megnyugtató volt, hogy nem kacsintgat jobbra-balra, ám a gyorsabban fejlődő lányok közül kilógott. Őt nem érdekelték még a fiúk, és amúgy sem volt az a plázacica típus. Ekkor még többnyire ugyanaz a komoly, tanulós diák volt, mint korábban, bár néha már ellentmondott, kiállt magáért az igazáért. Sajnos nem sikerült valódi barátokra lelni az osztályban. Más okból, de nyolcadik után újra iskolaváltás történt. Egy színvonalas intézménybe sikerült felvételt nyernie, ahol az első évben szinte csak angol nyelvet tanultak – sikerrel.

Már a felvételin összebarátkozott egy lánnyal, akiről később kiderült, hogy osztálytársa lesz. Ez a kapcsolat aztán kitartott egészen érettségiig. Az osztályban több barátra lelt, akikkel állandó társak lettek. Ekkor már fogyott a lendület. Az angol nagyon ment, de a többi tárgyért már nem lelkesedett annyira. Ekkor éreztük először, hogy lassan kezd önállósodni, már nem a korábbi, csendes, szófogadó kislány.

Itt is volt az ideje.

Ezt most utólag könnyű volt leírni, de akkor nagy csatákat vívtunk.

Ebben az időben kezdett komolyabbra fordulni az Ázsia-centrikus gondolkodása. Kezdetben inkább a japán dolgok felé kacsintgatott. Falta a Mangákat, imádta a japán rajzfilmeket, évente egyszer-kétszer eljárt ilyen témájú fesztiválokra, ő maga is rengeteget rajzolt erről.

A fordulat 10. osztály körül következett be. Valahol rátalált egy hiphopot táncoló, koreai fiúbanda videóklipjére. Ettől kezdve nem volt kérdés, hogy mi érdekli, mit tervez és egyáltalán hogyan tovább. Továbbra sem érdekelte a cigaretta, vagy a drog, az alkohollal pedig nem volt túl közeli kapcsolatban.

Ott volt helyette a koreai pop.

Visszagondolva, most sem látom problémásnak az akkori helyzetet. Tény, hogy számára a tanulás ekkor veszített legtöbbet az értékéből. Ám helyette nekiállt mozogni, rendszeresen táncolni. Új barátokat szerzett, következetesen haladt a maga útján, ami bizony sokszor nem egyezett a szülei elképzelésével. Kompromisszumok révén tartotta a megfelelő színvonalat a gimnáziumban, eközben pedig heti háromszor utazott a fővárosba, hogy a táncnak hódolhasson.

Néha már szóba került az érettségi és a további lehetőségek. Mit mondd ilyenkor egy elfogadó szülő? Kicsim, legalább legyen egy „B” terved!

Nem volt.

Addig-addig próbálkoztunk óvatosan terelgetni, felhívni a figyelmét általunk fontosnak és egyértelműen logikusnak vélt dolgokra, amíg egyszer kifakadt:

Apa, te ellenem vagy? Nem akarod, hogy sikerüljön?

Ekkor azért kihagyott egy dobbanást a szívem.

Nagyon komolyan elgondolkodtam.

Folyt köv.