Egy falat szeretet, avagy ki a főnök: a gyerek vagy a szülő?
5 bizonyíték arra, hogy nagy bajban vannak a szülők című cikkünk kommentjeiben vissza-visszatér a „ki irányít”– gondolat. Erről jutott eszembe egy történet.
A bevezetőben említett írásban Emma Jenner azt mondja, hogy tudnak azok a gyerekek viselkedni, akár étteremben, akár otthon, ha úgy akarnak, illetve: ha a szülők úgy várják el tőlük.
Balaton, felkapott panzió a parttól távolabb, kuponos árak, előszezoni készültség. Ahogy az lenni szokott, csak a közös étkezéseknél verődik össze a vendégsereg, egyébként mindenki másfelé kószál. A fizetővendégek nagyobb részét egy csapatépítésre kötelezett cég beosztottai alkotják, őket nagyon sajnáljuk, mert reggeltől estig tréningeznek, tekintet nélkül arra, hogy a tréner cégnél viccesebbnél viccesebbnek gondolt feladatokhoz felnőtt emberként milyen méltósággal állnak hozzá.
Akikre azonban még szánakozóbban nézünk, az az egyetlen gyerekkel étkező család: egy két év körüli fiúcska, egy csecsemő és szüleik. Minden étkezés alkalmával hatalmas balhé tör ki, míg a kicsi elvan csendben a hordozójában, a nagy üvölt, csapkod, rohangál – vagy külön-külön mindezeket, sorban és ismételve egymás után, vagy egyszerre. Általában messze ülnek tőlünk, a csatazajra azonban nem tudjuk nem felkapni a fejünket.
Aztán egyik reggel mellettünk foglaltak helyet – fogtuk is a fejünket –, így viszont alaposan megfigyelhettük őket – az ingerek erősségét tekintve nem is volt más választásunk. Közelről vizsgálva kiderült az, amire messziről nem volt esélyünk: az apuka egy uralkodó attitűddel, azonban viselkedéskultúrával nem rendelkező macsó (ez most a tahó finomabb változata, de ilyet mi nem írunk le). Úgy beszélt – már ha egyáltalán emberszámba vette akárcsak egy-egy mondat erejéig – a feleségével, mint a kutyával. (Később láttuk, amint peckesen kivonul a panzió elé, míg az asszony a két gyerekkel és a csomagokkal felszerelkezve kullogott utána.) De általában nem beszélt senki senkivel, csak a gyereket fegyelmezték folyamatosan. A kisfiú aztán odakeveredett hozzánk, s amint emberi szót hallott, élénken figyelt, és azonnal elfelejtett „rosszalkodni”.
Nem szeretnénk messze menő következtetéseket levonni pár együtt töltött étkezésből, de az biztos, hogy ha ezzel a gyerekkel beszélgetett volna bármelyik szülője, ha normális emberi kommunikáció folyik a családtagok között, ha nem a dermedt csendet töri meg a kisfiú az állandó üvöltéssel, akkor nyilván békésebben folynak a reggelik és a vacsorák, mert nem lett volna oka arra, hogy ezzel az állandó és látványos játszmával vonja magára szülei nem létező figyelmét.
Szóval, el lehet dönteni, ki a főnök, s a lamentálás vége simán lehet az, hogy a szülő, azonban ez nem diktatúra, hanem család: mindenkinek bele kell adnia a saját munkáját, mert a gyerek nem tulajdon, akivel a felnőttek azt csinálhatnak, amit akarnak. Egy hosszú éveken át formálódó anyag, amelynek végső alakja igenis függ az elvárásoktól, de legalább annyira befolyásolja az a minta, az a modell, amelyet e folyamat során nap mint nap megtapasztal.
A közhellyel élve azt gondolom, semmi sem fekete vagy fehér, vannak átmenetek, az viszont biztos, hogy akármilyen elv alapján neveljük a gyermekeinket, nem a hatalom birtoklása a kiindulása alap. A balatoni kisfiúval szemben hatalmas elvárásokat támasztottak, adja isten, hogy később ne verjék ki belőle az elvárt viselkedést, azonban ezen elvárások mögött nem volt hiteles tartalom.
A hosszú hétvége zárásaként kénytelenek voltunk megállapítani, hogy inkább lennénk bohócnak nézett multi alkalmazottak a tréningen, mint az éttermi apa családtagjai közül bárki…
