(Szubjektíven az örökbefogadásról)
„Szeptembertől hivatalosan mi is”
Szeptembertől már hivatalosan is a „gyerekre várók csoportjába” léptünk a férjemmel. Ekkor kaptuk meg ugyanis az alkalmassági határozatunkat. A várakozással töltött 6 hónap alatt többször kellett megjelennünk és nyilatkoznunk itt-ott, jártak nálunk felmérés céljából kétszer is, és elvégeztük a 4 napos kötelező tanfolyamot. Most decembert írunk. Szeptember óta regisztráltuk magunkat civil szervezeteknél is, így a titkos és nyílt rendszerben egyaránt várólistán vagyunk.
Egyszerűen hangzik, de azért éltünk át érzelmeket megmozgató helyzeteket. Bár még csak a közepén vagyunk a folyamatnak, már tudok örülni annak, ami az elején bosszantott, mert azért sok helyzetnek komoly hozadéka volt. Remélem az elkövetkezőkben rám váró bosszúságok is így megszépülnek majd.
Nem szerettem a pszichológussal való találkozást, mert nem hiszem, hogy egy beszélgetés során, bárki is meg tudná állapítani: alkalmas vagyok-e szülőnek, vagy sem. Ez a helyzet minden épeszű emberből azt hozza ki, hogy a lehető legjobb formáját mutassa a döntéshozók előtt. Meg egyébként is, mik a szülőség kritériumai? Más szülőt nem tesztelnek a szülőszoba ajtajában, hogy hazaviheti-e a gyereket.
Bosszúságaim ellenére a pszichológussal való találkozás sok beszélgetés forrása volt a férjemmel, amire örömmel gondolok vissza. Ezért is szeretném tisztázni, hogy nem tartom feleslegesnek a pszichológussal folytatott beszélgetést, de én nem az alkalmasság megszerzését helyezném a középpontjába, hacsak nem pszichiátriai betegséget szeretnék kizárni. De hát ilyen szintű vizsgálatról szó sem volt. Sokkal jobb lenne, ha ez egy több alkalmas beszélgetés lehetne, őszinte kételyeket feltáró, nem pedig titkolózásra kényszerítő. Ahol a házaspár egy segítő szakember jelenlétében nyíltan feleleveníthetné érzéseit élethelyzetével és a témával kapcsolatban, és újra meghozná döntését az új információk fényében.
Az alkalmasság megszerzése során találkoztam először azzal a szemlélettel is, hogy én tulajdonképpen, leendő gyermekemnek csak egy lehetséges anyja vagyok a sok közül. Eszerint helytelen az a feltevésem, hogy amellett, hogy magamnak örömet okozok egy babával, az örökbefogadás révén vele is jót teszek. Remélhetőleg ez így lesz, de nem jó, ha szerves része az örökbefogadási motivációnak. Szerető, gyerekre váró családokból ugyanis hosszú a sor, biztos találnak megfelelőt. Ezt a fajta segítséget jelen pillanatban az országban még sok százan örömmel nyújtanák. Így a kérdés megfordul, vajon én vagyok-e erre a legalkalmasabb?
Itt éreztem meg először a rendszer ördögi logikáját. Tulajdonképpen én állok a jogosulatlan, „rossz” oldalon. Hiszen az lenne jó, ha örökbefogadás nem is létezne, hanem mindenki nevelné a saját gyermekét boldogan, egészségben. Sajnos azonban az élet nem ilyen egyszerű, és én ebből a bonyodalomból komoly hasznot tudok húzni. Egy veszteséggel teli helyzetben mégis esélyt kapok. Ez egy új nézőpont, aminek dominálnia kell a segítő szándék mellett. Ennek a gondolatmenetnek a segítségével tudom elfogadni, és már előre szeretni is azt az anyát, aki nekem adja a gyermekét, hiszen az abortusz helyett vállalta a kilenc hónapot, és annak a nyomasztó terhét, hogy él egy gyereke a világban, valahol tőle távol.
A kötelező tanfolyam tulajdonképpen ismeretterjesztés volt, amire kissé szkeptikusan, de nagy kíváncsisággal mentünk. Természetesen a helyzet hoz magával specifikumokat - pl.: az örökbefogadás elmondása, a vérszerinti szülő szerepe, a származás sajátosságai -, amiket jó a szakemberekkel és a már tapasztaltakkal megbeszélni, de valahogy ebben a tanulási folyamatban rejtetten számomra az az üzenet is benne van, hogy ezek nélkül mi nem lennénk elég jó szülők. Nem hiszem, hogy ezen múlna. Nem tagadom ezen információk fontosságát, de szerintem lehet valaki jó szülő felkészítés nélkül is, és vannak, akik felkészítéssel sem fognak szülőként jól működni. Nekem személy szerint nagy szükségem volt ezekre az információkra, de szülői képességeimen nem változtatott. Szerencsére. Pedig a rendszer azt sugallja, hogy az örökbefogadó szülői szerephez különleges képesség kell. Ez nekem eléggé ijesztő volt, kicsit túlmisztifikáltnak tűnt.
Összességében ez a sok információ egy kicsit a spontán szülőségem rovására ment, de van még időm kipihenni a sok tudnivalót, ugyanis a várakozási időt mindenhol minimum 3 évre jósolják.
Ez eléggé megijeszt engem is, mivel két gyermeket is szeretnénk, és az örökbefogadások között 2 évnek kell eltelnie. Ez a hivatalos út. Tulajdonképpen még szerencsések vagyunk, mert a fiatalabb gyermekre várók közé tartozunk, az én 33 és férjem 34 évével. 40 éves kor felett ugyanis már vészesen kicsi az újszülött örökbefogadásának az esélye.
Az idő tehát az egyik legnagyobb úr. Ezt mindenki tudja, aki vár. 3-4 év alatt a dolgok természetes rendjében több gyermekünk is születhetne, mialatt mi várakozunk. Emellett az ember nem tudja úgy átadni magát az anyaságra való készülődésnek, mint a terhesség hónapjaiban, mert 3-4 évig nem hagyhatom ott az állásomat, és egyébként sem helyénvaló, ha erre a témára szűkülök be, mint egy kismama, mert semmi nem biztos, és addig is helyt kell állnom mindenhol, nincs felmentésem. Ez az – akárhogy is vesszük, hosszú – várakozás mégsem olyan igazi felkészülés, mint a terhesség kilenc hónapja, mert a gyermek végül hirtelen, egyik-napról a másikra érkezik.
Sokat segítenek a várakozásban a csoportok és klubok, ahol az örökbefogadásra váró szülők találkozhatnak, megbeszélhetik az évek alatt felgyülemlett tapasztalataikat, szomorúságaikat, örömeiket. Mi a férjemmel szintén tagjai vagyunk egy ilyen csoportnak, és igazán szeretjük.
Barátokkal, ismerősökkel, munkatársakkal gyakran beszélgetünk az örökbefogadásunkról, és így hallottam, hogy egy örökbefogadásra váró szülőpár stoppos fiatal lányt vett fel utazása során, akiről kiderült, hogy gyermeket vár. S mivel már nem vetetheti el, de nem szeretné megtartani, örökbe adná. Pár hónap múlva a párnak gyermeke lett…
Hát valahogy így – mi is reménykedünk!
