Nevel-e valaki a végén?

Hogy mi mindent kellett a hivatalos szerveknek mérlegelniük ebben az ügyben? És mi lehetett volna a kisfiú sorsa, ha a nagyszülei nem vállalják a nevelését? Ennek járunk most utána.

Magyarországon számos törvény és rendelet (1952. évi IV. tv., 1997. XXXI. tv., 149/1997. (IX. 10.) korm.rend.) szabályozza, kiknek és hogyan kell eljárni abban az esetben, ha a gyermek testi-lelki fejlődése veszélynek van kitéve. Jancsika esete azért is érdekes, mert őt nem bántalmazták, nem elhanyagolták, és nem is mondtak le róla – egyszerűen tudomást se nagyon vettek a létezéséről. Még ha elsőre furcsának látszik is, ebben az esetben ugyanazokat a lépéseket kell megtennie a gyámhivatalnak, mint amelyeket a családból való kiemeléskor.

Családba fogadás

A szülők maguk is kérhették volna, hogy a gyermeküket ideiglenesen egy általuk megnevezett másik családban - általában rokonoknál - helyezzék el, mert ők maguk képtelenek gondoskodni róla, pl. hosszabb betegség vagy tartós távollét miatt. Ilyenkor a gyámügyi hivatal megállapítja, hogy a kijelölt család alkalmas-e egy meghatározott időre a gyermek nevelésére.

A vér szerinti szülők szülői felügyeleti joga ezalatt nem szűnik meg, továbbra is kapcsolatba léphetnek a gyermekükkel, és a tartási kötelezettségük is fennáll - vagyis nem várható el a befogadó családtól, hogy ők tartsák el a saját jövedelmükből a gyermeket.

Kiemelés a családból

Ha egy veszélynek kitett gyermek sorsáról kell dönteni - kivéve, ha a súlyos veszélyeztetettség a gyermek életét közvetlen veszélynek teszi ki -, a hatóságok alaposan mérlegelik a fennálló körülményeket és a lehetőségeket. Meghallgatják a szülőket és mindazokat, akik érdemleges információval szolgálhatnak (pl. védőnő, házi gyermekorvos, családsegítő szolgálat, pedagógus, szomszéd), környezettanulmány készül.

Bár időbe telik az eljárás, mindennek az a célja, hogy a gyermeknek leginkább kedvező megoldás születhessen meg. Jó, ha tudjuk, hogy bárkinek joga, bizonyos szerveknek pedig (pl. védőnői szolgálat, óvoda, iskola) kötelessége bejelentést tenni, ha tudomására jut, hogy egy gyermek normális fejlődése veszélyeztetve van.

Ideiglenes hatályú elhelyezés

Ez az első lépés akkor, amikor bizonyossá válik, hogy a család nem alkalmas a gyermeknevelésre, vagy a szülők nem akarják nevelni a gyermeket. A hatóság elsősorban a különélő másik szülőnél, rokonoknál vagy ismerősöknél igyekszik elhelyezni a gyermeket. Ha ez nem lehetséges, akkor olyan nevelőszülőknél, akik ideiglenes hatállyal elhelyezett gyermek ellátását is tudják biztosítani. És csak legvégső esetben kerül a gyermek bentlakásos intézménybe.

A hatóság döntése nyomán a szülő gondozási és nevelési joga szünetel. Mint a nevében is benne van, az ideiglenes hatályú elhelyezés átmeneti, rövid idejű állapot. Ha nem indul per az ügyben, akkor egy hónapon belül rendezni kell a gyermek további, hosszabb távú sorsát. Szerencsés esetben visszakerül a családjához. Ha ez a meghallgatások és a környezettanulmány alapján nem lehetséges, további gyámügyi eljárás veszi kezdetét.

Átmeneti nevelésbe vétel

Az elnevezéssel ellentétben ez akár évekig is eltarthat. Addig, amíg a család újból képes nem lesz a gyermek nevelésére, vagy más módon nem oldódik meg a gyermek helyzete: örökbe fogadják, vagy a bíróság a különélő szülőnél, rokonnál, más személynél helyezte el, vagy időközben nagykorúvá vált. A szülő kapcsolatban maradhat a gyermekével, de szülői felügyeleti joga szünetel.

Tartós nevelésbe vétel

Ha a gyermeknek nincs szülői felügyeletet gyakorló szülője, senki nem vállalja a rokonok, ismerősök közül a gyámságot, illetve ha a szülő hozzájárul a gyermeke titkos örökbeadásához, akkor a gyermek tartós nevelésbe vételére kerül sor. Ez akkor szűnik meg, ha a bíróság visszaállítja a szülő felügyeleti jogát, vagy gyámot rendel ki a gyermek mellé, ha megtörtént az örökbefogadás, vagy ha a gyermek nagykorúvá lett.

A hatóság évente, háromévesnél fiatalabb gyermek esetében félévente felülvizsgálja, hogy az átmeneti, illetve a tartós nevelésbe vétel okai fennállnak-e még.

Család nélkül, mégis családban

Amikor a hivatalos szervek döntenek arról, hol legyen a gyermek gondozási helye, természetesen a számára optimális megoldást igyekeznek megtalálni. Elsősorban arra törekednek, hogy a gyermek családban nevelkedhessen továbbra is, ezért ha van, akkor a különélő szülőnél vagy rokonoknál, ismerősöknél, ennek hiányában nevelőszülőknél próbálnak neki otthont találni. A bentlakásos intézmények csak végső lehetőségként kerül szóba, főleg az átmeneti vagy tartós nevelésbe vételkor. Főként a háromévesnél fiatalabb gyermekekre igaz ez.

Az Európai Unió nem támogatja, bizonyos nemzetközi szervezetek pedig határozottan tiltakoznak a háromévesnél kisebbek intézetben való elhelyezése ellen. A tapasztalatok, valamint a kutatási eredmények azt mutatják, hogy a korai életszakaszban a gyermekotthon nem képes biztosítani az egészséges, egyénre szabott pszichológiai és fejlődés-lélektani feltételeket.

Egy nem túl régi, széles körű ombudsmani vizsgálat a magyarországi helyzettel kapcsolatban meglehetősen ellentmondásos képet tárt fel. Ebből kiderült például, hogy a gyermekvédelmi szakellátásba vett kisgyermekek 74 százaléka ma már nevelőszülőknél nevelkedik. A területi különbségek azonban szembeszökőek. Az Észak-alföldi régióban az 0-3 éves korú szakellátott gyermekek 11 százaléka, ezzel szemben a Nyugat-dunántúli régióban a vizsgált korosztály 56 százaléka él gyerekotthonokban. Az egyes régiókon belül még szélsőségesebb eltérések fordultak elő: a fővárosban a kisgyermekek 69 százalékát, Pest megyében mindössze 5 százalékát látják el gyermekotthonban.

A hospitalizáció

De miért is olyan fontos, hogy minél kevesebben nevelkedjenek bentlakásos intézményekben? A magyar származású René Spitz írta le először 1946-ban a hospitalizáció jelenségét. A kórházi tartózkodás vagy állami gondoskodásba vétel miatt a szüleiktől tartósan elválasztott gyermekeket vizsgálva megfigyelhető, hogy súlyos elmaradás mutatható ki fejlődésükben.

Elsődleges kötődés - vagyis az anya vagy stabil anyapótlék - hiányában előbb csak nyűgösek lettek a csecsemők, majd a második hónaptól elkezdtek fogyni, és egyre többet kiabáltak. Kicsit később nem akartak kontaktust létesíteni a felnőttekkel, leginkább csak tétlenül feküdtek az ágyukban, nem tudtak normálisan aludni, arcuk kifejezéstelenné vált. Ha 5 hónapon belül nem sikerült a gyermekek számára családot (anyát) találni, akkor állandósult a közönyösség, eltompultság, és egyre lassabb lett a testi-lelki fejlődés. Bizonyos vizsgálatok azt is igazolták, hogy a hosszabb ideig intézetben nevelt gyermekek a beszédkészség, az olvasás és a társas kapcsolatok terén később is alulmaradtak a családban felnőtt társaikhoz képest.

A hospitalizációt ma olyan fontos problémának tartják, hogy még a rövid kórházi kezelések alatt is engedélyezik a folyamatos szülői jelenlétet, és igyekeznek is biztosítani ennek feltételeit. És ezért kiemelten fontos az is, hogy a lehető legkevesebben éljenek gyermekotthonokban - legfeljebb az ideiglenes hatályú elhelyezés idején -, és minél többen minél előbb kerüljenek nevelőszülőkhöz, vagy – átfogó segítségnyújtás révén – vissza az igazi családjukhoz.