Ki kit nevel? - Szülők és gyerekek

Bizonyára minden szülő összetűzésbe kerül néha gyermekével, aki nem rak rendet maga után, nem írja meg a házi feladatát, rossz jegyeket hoz az iskolából, nem érti meg, hogy nem maradhat az utcán késő estig. Ilyenkor a szülő általában kihasználja, hogy úgymond: magasabb helyen áll a ranglétrán, és valamilyen büntetést szab ki engedetlen gyermeke részére.

Nem vitatom, hogy ez a helyes megoldás, de szeretném elmondani, hogy hogyan lát egy-egy ilyen szituációt a gyerek.

Ismerős helyzetek

Rendetlenség

A szülő bemegy gyermeke szobájába. Ahogy kinyitja az ajtót, hihetetlen látvány tárul szemei elé: alsóneműk a földön, a tankönyvek szanaszét hevernek, az asztalon rothadó ételmaradéktól bűzlő edények sokasága.

Mindezek hatására a felnőtt, amint hazaér gyermeke az iskolából, elkezdi bombázni a különböző feladatokkal. Ő nem engedelmeskedik, hiszen éppen egy rendkívül fárasztó nap után tért végre haza, és pihenésre vágyik. Veszekedés tör ki, aminek következményeképpen a szülő büntetéseket és megszorításokat szab ki, ahelyett, hogy várt volna egy órát, hiszen akkor a gyerek magától is elkezdte volna elpakolni a disznóólat maga alól. Természetesen valamennyire mindenki türelmetlen, de talán a szülőnek kéne példát mutatni.

Nincs kész a lecke

A gyerek éppen békésen szörfözik az interneten, mikor ijedten nyugtázza a tényt: közeledik a szembesítés ideje. Szülője dühödt lépteinek zörejét már a ház túlsó sarkából hallani.

Belép az ajtón, és felteszi a szokásos kérdést: „Megírtad a házi feladatodat, kisfiam?”. Válaszként nem éppen azt hallja, amit szeretett volna, így hát következik a bűnhődés ideje. Azonban azt egyetlen szülő sem tudja, hogy tanulni nem lehet kényszerítés hatására. A lekenyerezés sokkal hatásosabb.

Rossz jegyek fogadtatása

Utolsó óra. A matek dolgozatok sajnos kiosztásra kerülnek, és az embernek nem sikerült a szülők várakozásának megfelelő érdemjegyet megszereznie. Ahogy ül a buszon, már kezdi elfogni a félelem. Csak egyetlen dologban reménykedhet: jó a hangulat otthon.

Ahogy hazaér, vidám arcok fogadják. Apa és anya egyaránt jókedvű (micsoda pech, hogy pont ma nem dolgozik egyik sem), és az asztalon már ott van a meleg étel. Le is ül a család az ebédhez, és máris következik a rettegett kérdés: „Milyen jegyet kaptál ma, kisfiam?”. Bár a gyerek előre tudta, hogy mire számíthat, ereiben mégis meghűl a vér. Hazudni nem lehet, hiszen akkor csak még nagyobb bajt csinál magának. Ajkait hirtelen elhagyja a bűvös szám. A két vidám tekintet hirtelen fagyossá válik. A mosoly már inkább vicsorgásra hasonlít. A gyerek már tudja: most következik a büntetések megszabása.

Bulizni mennék

Közeledik a hétvége. Már mindenki tudja, hova megy bulizni. Van, akit elengednek első szóra, és van, akit nem. Csütörtök délután eljön a nagy kérdés ideje. A gyerek gyomra ekkorra már görcsbe rándult.

:

Azt a szülőt próbálja megközelíteni, akit könnyebb meggyőzni. Kopogtat az ajtón. „Gyere be!” hangzik a válasz a dolgozószoba mélyéről. Nem is kell kétszer mondani, a diák belép szülei dolgozószobájába és már fel is teszi a kérdést. Izgalmában sajnos véletlenül kicsit mogorvább a kelleténél. Természetesen a felnőtt úgy tesz, mintha a dolog teljesen váratlanul érné. Rövid hallgatás után előveszi ilyenkor használt közmondássá alakult mondatait, és különböző kombinációkat fabrikálva belőlük gyermeke fejéhez vágja őket. Néhány mondat, amit sokszor hallani ilyenkor: „Nem csinálsz semmit, és azt várod, hogy elengedjelek?” „Állandóan csak követelőzöl, de nem teszel semmit cserébe.”, „Ilyen jegyekkel én nem próbálkoznék!” stb. Miután az érintett látja, hogy itt nem ér el szép szóval semmit, heves vitába kezd anyjával vagy apjával (helyzettől függ), és végül az egész vagdalkozásba megy át. Természetesen a végén a gyermek jutalma egy jó hosszú szobafogság, vagy büntetőmunka a konyhában.

Több zsebpénz kellene!

Bizonyára mindenhol előfordul, hogy a gyerek zsebpénzemelést akar. Félelmetes téma ez az ő számára, hiszen ha nem fogalmaz ügyesen, esetleg modortalan, lehet, hogy csak ront a helyzetén.

A fiatal kilép a szobájából és elindul a nappali felé, ahol szülei éppen pihenéssel ütik el az időt. Fejében egyre csak az jár, hogy hogyan kellene rákérdezni a kényes témára. Talán pofátlanság többet kérni, de kell a pénz. Terhelő körülmény, hogy az előző nap kért az osztálykirándulás befizetésére is. Odaáll az apja elé, aki erre leemeli tekintetét az újságról, és a gyerekére irányítja azt. Hirtelen kibukik a kérés. Természetesen a válasz nem egyből érkezik. Először még a diáknak sütkéreznie kell kicsit szülei perzselő tekintetében. „Mire kell neked ennyi pénz?” kérdezi remek összhangban egyszerre mindkét ős. Erre a gyerek elkezdi sorolni a dolgokat, megkezdődik a követelőzés. Talán nem is kellene mondanom, hogy mi a vége ennek a viselkedésnek: büntetés.

A szülők is nevelhetők

Tapasztalataim alapján a szülők nevelési módszerei elég változatosak. Általában kerek-perec büntetést adnak. Ez a leggyorsabb és legegyszerűbb megoldás. Hihetetlenül találékonyak a különböző feladatok kieszelésében. Ilyenkor szembesül vele az ember, hogy micsoda elképesztő kreativitással vannak szülei megáldva. Persze vannak az alapbüntetések, mint például a szobafogság, amelyekről már tudják, hogy jól beválnak, így előszeretettel alkalmazzák is ezeket.

A legtöbb hajcihő akkoriban volt, amikor még általánosba és gimnázium első osztályába jártam. Visszagondolva erre az időszakra rájövök, hogy tényleg zűrös lehettem, de minden bizonnyal most is ugyanúgy veszekednék, ha nem változott volna az ő hozzáállásuk is. Szerintem ez általános probléma ilyen korban.

:

Sokáig úgy éreztem: szüleim nem bírják elfogadni, hogy már nem vagyok kisgyerek. Lehet, hogy részben igazuk volt, de én nem így éreztem. A rengeteg veszekedés hatására rájöttem, hogy hogyan „neveljem” én is észrevétlenül a szüleimet. Különböző taktikákat alkalmaztam, ha el akartam valamit érni. Bevált módszer volt a lekenyerezés. Ilyenkor megpróbáltam szüleim kedvére tenni, mielőtt felvetettem egy bizonyos problémát. Általában elég jól használt ez a módszer, így elkerültem a veszekedéseket. Néhány esetben azonban ez nem sikerült. Ilyenkor hatalmas szócsaták alakultak ki, aminek az lett a vége, hogy én húztam a rövidebbet. Nem álltunk szóba egymással, büntetést kaptam és elment a fél délutánom egy teljesen fölösleges dologra. Mindent összefoglalva mindenki rosszul járt, de főképpen én. Ennek ellenére úgy érzem, hogy muszáj volt néha ilyen szituációkba keveredni, hiszen ha nem ezt az utat választom, talán még mindig kisgyerekként kezelnének. Az ilyen veszekedések segítettek megtanulni, hogy hogyan érveljek, és hogyan kössek kompromisszumot.