Ha egy kiskölyök nem mosolygós, érdemes megnézni a szülei arcát

A Babanet és Kölöknet látogatói már a baba tervezésétől szeretnének tudatos és jó szülők lenni, nyitottak az úgynevezett „emberi dolgokra”. Ezért lehet érdekes számukra, hogy vajon a korábban megjelent Drogma, A Nő és legújabb könyve, a Ki nevel a végén? felfűzhető-e valami közös szálra?

Teljesen. A Drogmában egy komplett egésznek csak egy kis szeletét láttam, A Nőben már sokkal inkább az egészet – ez a közös szál. A Ki nevel a végén ennek a megfogalmazása a gyereknevelés témakörben, illetve a hiteles gyereknevelést illetően.

Lehet-e a nőről és a gyereknevelésről általában beszélni olyan tapasztalatok alapján, amelyek szinte csak az elkövetett hibákból táplálkoznak?

Általános és nagyon széles réteget érintő problémával állunk szemben: nincsenek hiteles szülők. Olyan szülők vannak, akik érzelmi szempontból általában nem mernek felnőni.

És vajon mi akadályozza meg őket ebben?

Sok minden. Egyrészt a közöny, a kiégés, a racionális vagy érzelmi szempontú kiégés, az öntudatlan szülők öntudatlan mintakövetése, a saját szüleiktől átörökített minták. A félelem az újtól, ezáltal a kockáztatástól való félelem.

Ön szerint sok szülő pótlékként vállal gyereket, mit is jelent ez valójában?

Nagyon sok olyan szülő van, aki, ha racionálisan nem éri el a célját, inkább vállal egy gyereket, hogy megmagyarázza saját létének a fontosságát.

Vajon létezik-e elfogadható indok a gyerekvállalásra? Mi az, ami felnőtt, felelős indoknak tekinthető?

Indok? Igazából nincs, azt hiszem, hogy csak állapot van. Amikor valaki az élet különböző területein jól teljesít, akkor jól érzi magát. Ha pedig a meg nem valósított álmát akarja megvalósítani a gyereknevelés által, akkor már eleve kudarcra lesz ítélve. Mert nem számol azzal a felelősséggel, amivel ez a szerepkör jár. Pedig ez nem kicsi felelősség.

A könyvből az szűrődik le, mintha az őszinteségből, hitelességből, és következetességből álló szentháromság lenne a kulcsa a sikeres gyereknevelésnek.

Őszinteség, de csak adott helyzetben. Őszinteség csak ott lehet, ahol megvan a belső béke. A gyerekek mosolyából pontosan fel lehet mérni azt, hogy a szülők között és a szülőkben mi feszül. Ha egy kiskölyök nem mosolygós, érdemes megnézni a szülei arcát. Sok mindent lehet így megtudni, anélkül hogy bárki is megszólalt volna.

Rugalmasság, tapintat, együttműködés: ezek is olyan fogalmak, amelyek szerintünk nélkülözhetetlenek egy gyerek nevelése során. Hogy viszonyul egymáshoz a rugalmasság és a következetesség, az őszinteség és a tapintat?

Ezt a pár fogalmat össze lehet fűzni: például rugalmas következetesség. Lehet mereven is következetesnek lenni. Tudja, egy könyvben az ember csak megpróbál felvillantani valamit, hiszen az egyértelmű, hogy leírni mindent nincs is értelme. Amíg valakinek írásban megmagyarázom, mit jelent a rugalmas következetesség.... Nem lehet egy könyvben megmondani, hogy így kéne élni, ez nem működik. Az én munkám is valójában ajánlatok felvetése. Hogy aztán a másik ember csinálja, vagy nem csinálja, az meg rátartozik. De jó esetben arra is rádöbben az illető közben, hogy nagyon sok egyéb út, lépcsőfok nyílik meg előtte.

Ha valaki szívesen megtenné az első lépést, de nem tudja, hogy merrefelé induljon el, mit tegyen? Mondjuk, ott a gyerek, akire nem tud hatni.

Ilyenkor a legtöbb szülő elcipeli a gyereket a pszichológushoz vagy a pszichiáterhez, hogy segítsenek rajtuk. Aztán akihez elcipelik, általában van annyira reális, hogy tisztán látja, a gyerek valójában csak a zűrzavar következménye, nem az oka. Csak tünet.

Nagyon sokáig azt hittem, hogy a szülőnél jól vannak lefektetve a dolgok, helyén van a szülői felelősség, megvan az óvó-védő kör. Sokáig úgy dolgoztam, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy a körben szereplő kölyök – most teljesen mindegy, hogy mi baj volt vele: magatartászavar, alkohol, drogok, gyógyszerek, vagy nem tanult, nem tisztelte a szüleit,–, szóval, a kölyök egy idő után elkezdett mosolyogva, engem kinevetve a körből kioldalogni.

Nem értettem a dolgot, hogy történhet ilyen? Aztán valahogy ráéreztem arra, hogy jól működni, a másik embert tiszteletben tartva jól dolgozni, akármilyen helyzetben, úgy lehet, ha elmondom, hogy két út van: a békés és a háborús. Később már az elején mindig elmondtam, hogy én mind a kettőre képes vagyok. És akkor a gyerekek azt mondták, oké, legyen béke. Ám egy idő után észrevettem azt, hogy béke abszolút nincs, hanem a kölyök háborúskodik, játszmázik, és tudja is, hogy mit csinál.

:

Ilyenkor még leültem vele újra, és elmondtam, hogy fiatalúr vagy kisasszony, gondolja át, én képes vagyok mind a kettőre, megállapodtunk, hogy nyugi van, béke van, és ön állítólag változtatni szeretne. „Igen-igen, bocsánat, ezer bocsánat, soha többé.” De eltelt egy kis idő, és újra ugyanaz a helyzet állt elő. Ilyenkor mindig átgondoltam, hogy figyelmeztettem-e a másik embert békében, hogy én mindkét útra képes vagyok, és ha igen, ráadásul nem beszéltem kínaiul, hanem magyarul, akkor egyszerűen előhúztam a háborús eszközeimet és betartottam, amit kimondtam. Ez rugalmas következetesség volt, nem merev, hiszen nem első alkalommal alkalmaztam, és figyeltem rá, hogy a másik megértse. Mert mindenkinek más a felfogó képessége és a gyorsasága.

Amikor elővettem a háborús eszközöket, és megléptem azt, amit ígértem, számomra nagyon fontos információ derült ki. A kölykök azt mondták: „Tudja, doktor úr, igaza volt, amikor ... Én nem hittem el, hogy maga be fogja tartani, amit mondott. Én ugyanezt csinálnám saját magammal, ha én lettem volna az Ön helyében, csak tudja, a szüleim indulatból ordibálnak, kiabálnak, fenyegetőznek, zsarolnak, sírnak, de ezek után soha nem történik semmi. És azt hittem, hogy a doktor úr is ugyanezt fogja tenni.”

Így derült ki, hogy amit a szülők stabilnak mondanak, az egy csomó hazugság és kiskapuk variálása. Például az anya megengedi, az apa nem engedi meg. Az anya összeszövetkezik a gyerekkel: „csak jaj, ne mondd meg az apádnak”. Rögtön megteremtődik a játszma, ott van a kiskapu, a gyerek pedig kénye-kedve szerint ezt ki fogja használni. Akkor hasított belém, hogy valójában a gyerekkel nem is kell foglalkoznom, mert nincs értelme. Kényszerből jött el hozzám, ezért a gyereket megkértem, hogy álljon fel és sétáljon, amerre lát. Aztán megpróbáltam megmagyarázni a szülőnek, hogy amíg ezeket a kiskapukat nyitva hagyja, teljesen fölösleges bármibe belekezdeni. A pokol csak fokozódni fog, ahogy a gyerek viselkedése is, és a szülő nem fog semmit sem elérni.

Eddig arról beszéltünk, hogy a gyereket tulajdonképpen a szülők rontják el a bizonytalansággal és hiteltelenséggel. De hol van az a pont, amikor én, mint gyerek, átveszem a felelősséget a saját életem fölött?

Nem lehet azt mondani, hogy a gyerek felelőssége 18 éves kortól kezdődik. Az már kiskortól kezdve jelen van, onnantól kezdve, hogy megérti: közösségben él és a közösségben mindenkinek megvan a megfelelő feladata és pozíciója. Persze az összképet nézve a gyerek felelőssége kezdetben mondjuk 1 százalék.

Hogyan adható át egyre nagyobb felelősség a gyereknek?

Ennek van egy természetes útja. De akkor nem fog sikerülni, ha a szülő hagyja, hogy a félelmei erősebbek legyenek nála. Ebben az esetben soha nem fog sikerülni átadni a gyereknek sem egy, sem száz százalékot.

Mitől félhet annyira a szülő?

Bármitől. Boldog leszek-e? Jól fogom-e nevelni a gyerekemet? Jó anya leszek-e? Nem fog megcsalni a férjem? Mit csináljak azzal, hogy az anyám abszolút nem tisztel, hanem még mindig csicskáztat? Miért nem teszem meg azt, amit tudok, de mégsem teszem, miközben hitegetem magam, hogy én nem tudom?

A „nem tudom” és a „nem merem” között azért van különbség.

Az, hogy „nem tudom”, hazugság, valójában csak kifogás. Így mentesülök a felelősségem alól. De valójában hazudok magamnak. Ha ezek a folyamatok ott vannak az emberben, az mindig egyre masszívabb görcsöket okoz, ezt pedig a gyerek meg fogja érezni. És abban a pillanatban, bár a szülő még nem tudja, de már hiteltelenné vált. A gyerek érzi a szülőben rejlő félelmet, a félelem okozta feszültséget, éppen ezért érzi, hogy a szülő csak játssza az erőset. De valójában nincs mögötte erő. Ezért a gyerek gőzerővel, önmaga biztonságának a megteremtődése érdekében elkezdi kihasználni és manipulálni a szülőt.

Úgy tűnik, a kategorikus kijelentések mögött a legkevésbé sincsenek receptek; sokkal inkább egy hosszú önismereti útra való invitálás...

Nagyon fontos, hogy a felvetések és a kérdések is legyenek egyénre szabottak. Tudom, hogy az olvasó azt hiszi, a könyvben elolvassa a receptet, és onnantól kezdve az élete meg fog változni. Belőlem nem lehet kierőszakolni recepteket. Akármennyire is szeretnék. Bár tulajdonképpen már elmondtam: a szülő hagyja, hogy a félelmei legyőzzék őt. Ebben benne van a válasz és az első lépés. Az első lépés annak kimondása, hogy ki az erősebb: a félelmeim vagy én.

A hitelességhez hozzátartozik az is, hogy emberből vagyunk. Amit a gyerek is észrevesz, felfog, még ha mi ezt nem is mutatjuk meg tudatosan. Ez nem okoz a gyereknek problémát?

Nem okoz problémát, mert sokkal hitelesebb a szülő részéről az a válasz, hogy nem tudom. Persze, nem az unalomból odalökött nem tudom. Ahogy az sem jó megoldás, amikor elkezdek magyarázni valamit, miközben fogalmam sincs a dologról. Sokszor végignéztem, hogy a szülő elkezd magyarázni, én meg már az első mondat után tudom, hogy fogalma sincs a dologról, de azért magyarázza. Majd kezd egyre inkább elbizonytalanodni, és egy idő után, mikor már elfelejtette, mit mondott az elején, jön a váratlan, végső szlogen a gyereknek: „érted, miről beszélek már? Érted már?” „Igen, apa, igen.” „Jól van” - és büszke magára, hogy elmagyarázta a semmit. Miközben maga sem tudja, mit mondott. A gyerek meg ott áll, és nem tudja eldönteni, hogy akkor most kapott-e választ, vagy nem? Ez az a pillanat, mikor már reccsen valami. Például, amikor egy gyerek megkérdezi az anyjától, hogy ti szerelmesek vagytok egymásba apával? A szülő részéről pedig van egy másodpercnyi megingás. A gyerek persze még nem tudja, hogy abban a pillanatban hazugságot fog hallani, de érzi.

A legtöbb családban nem megengedett, hogy a szülők közötti konfliktusokba a gyerek bevonódjon, ezt inkább a szülők egymás között intézik el.

A gyerek be lesz vonva, ha akarják, ha nem. Olyan ez, mint azt követelni a munkahelyen, hogy az otthoni problémákat hagyják bent az öltözőszekrényben. Óriási nagy hazugság. Erre az ember képtelen. A serdülő is. De a merevsége, a makacssága és a mindenhatóságába vetett hite sokszor megakadályozza abban, hogy segítséget kérjen. Inkább az a jellemző, hogy a környezetében használt, elérhető tüneti konfliktus-, tüneti feszültség-levezető eszközt kezdi használni. Drogot, alkoholt, bármit. Sok esetben az, amit gyereknevelésnek hívnak, valójában inkább egy katasztrófa. Katasztrofális következményekkel.

Erre mondta azt Ön a könyvében, hogy jogosítvány kellene a szülőséghez...

Adott egy 23-24 éves lány, aki elvégzett egy főiskolát, majd összejött egy pasival. Azt hiszik, boldogok, miközben mindketten azt akarják látni a másikban, amivel a másik nem rendelkezik. Játszmáznak, háborúznak, kisajátítanak. Úgy gondolják, ha megvan a diploma, amivel racionálisan meg tudják valósítani önmagukat, tudnak érvényesülni, akkor már alkalmasak szülőnek. Hányan szülnek így? Rengetegen. Nem véletlenül vagyunk általános szempontból ilyen katasztrofális állapotban.

Ezt a páncélt igyekszik áttörni az Önre jellemző a brutális őszinteség...

Nincs olyan, hogy brutális őszinteség. Az ember adott helyzetben vagy őszinte, vagy hazudik. Most viszont olyan világot élünk, amikor az őszinteség szó már hozzácsapódik a brutálishoz. Nem lehet az őszinteség önmagában egy tiszta fogalom?

Tehát ez a brutális metakommunikáció csak egy eszköz. Az őszinteség eszköze.

Ha én nem érzem a játszmák meglétét, hanem őszinte egymásra figyelés zajlik, akkor minderre nincs szükség. De ha valaki láthatóan különböző álarcokkal, pajzsokkal jön hozzám, és erősnek mutatja magát, a kommunikáció során azt figyelem, hogy mikor, hol jelenik meg az ellentmondás, és biztos, hogy elő is bukkan az ötödik percben.

Ha valaki olyan megosztó személyiség, mint Ön, annak azzal is számolnia kell, hogy vannak emberek, akik ha meglátják Csernust, kikapcsolják a tévét, vagy becsukják a könyvet. Mi lenne az a fontos üzenet, ami jó lenne, ha hozzájuk is eljutna?

Nem Csernusnak zárják be a könyvet, nem Csernusnak zárják el a tévét. Ránéznek Csernusra, és eszükbe jut, hogy mennyire gyávák élni. Akik becsukják a könyvet, azokban öntudatlanul is egy csomó értelmetlen feszültség keletkezik, amikor rám néznek, mert valaki bírálta őket. Valójában csak önmaguk félelmeivel konfrontálódnak ebben a helyzetben. De azt mondom: rendben, légy gyáva élni. Mondhatnám, hogy ne légy gyáva, de ez megint csak egy felszólítás, ugyanaz, mint amikor megmondod a gyereknek, mit hogyan kell csinálni. Az nem választás, és így nem is szabadság. Lehetsz gyáva, vagy lehetsz nem az - ez a szabadság.