Az "elég-jó" szülő

Nos, hogy mit takar ez a kifejezés, mindenkinél pontosabban megfogalmazzák maguk a gyerekek. A nyáron két felnőtt fiammal külföldre utaztam. Mind a két fiú nősülésre készült, ezért kitaláltuk, hogy rendezünk egy „családi búcsúbulit”. Esténként nagyokat beszélgettünk az együtt töltött idő élményeiről, tanulságairól. Egy ilyen alkalommal a fiúk valami egészen furcsa dicsérettel álltak elő: azt mondták, számukra az volt a legjobb, hogy nem akartam tökéletes, minta-anya lenni. Amikor firtatni kezdtem, mit is jelent ez a különös elismerés, a fiúk így magyarázták: „Azzal, hogy megmutattad a gyengeségeidet, megtanítottál minket arra, hogy szabad hibázni is. Így aztán sokkal bátrabban próbálgathattuk magunkat. Tudtuk, hogy nem származik katasztrófa abból, ha mi magunk nem vagyunk tökéletes gyerekek.”

Sok és sokféle elmélet foglalkozott már a gyermekneveléssel. Nem csoda, hogy a gyakran egymásnak ellentmondó tanácsok elbizonytalanították a szülőket, akik így egyre inkább rászorultak a sokszor maximalista előírásokra, tanításokra, elméletekre. Az anyák egyre kevésbé támaszkodtak saját megérzéseikre, s kiszolgáltatottá váltak a szakirodalom tanácsainak.

Vissza a kapcsolathoz

Éppen ezért hatott felszabadítóan a szülőkre az „elég-jó anya” (good-enough mother) Donald W. Winnicott által megalkotott fogalma. Winnicott szerint, ha az anya természetes önbizalmára támaszkodva saját megérzéseire hallgat, egészen biztosan jó gondozó lesz. Ez a fajta anyai elköteleződés mindenki számára adott lehet: nem függ az anya értelmi képességeitől, iskolázottságától, szakirodalomban való jártasságától; kizárólagos záloga a gyermekkel való egymásra hangolódás.

A gyermeket váró anya és kicsinye már a várandósság szakaszában megkezdi az ismerkedést egymással. Az anya sokféle jel alapján következtethet a baba természetére, személyiségére: „Ez a gyerek nagyon aktív, mozgékony lesz, mert a pocakban is sokat mozog”; vagy ellenkezőleg: „békés, nyugodt (esetleg lusta) lesz...”.

Az ismerkedés tovább folytatódik a baba születése után: az anya egyre jobban ráhangolódik a baba igényeire, s ráérez, hogyan tudja kielégíteni a kicsi szükségleteit. Közben érzelmi kapcsolatuk is erősödik: az anya arcjátékával visszatükrözi a gyermek hangulatát, s hamar beindul a kölcsönös tükör-játék... Mi sem természetesebb tehát, mint hogy az anya mindenki másnál jobban tudja, mire van szüksége gyermekének. Ha bízik saját megérzéseiben, és ennek megfelelően természetesen cselekszik, egyre nagyobb lesz az összhang kettejük között, s így egyre nagyobb lesz a törődés öröme is.

Mitől „elég-jó”?

Az elég-jó anya érzékeli gyermeke igényeit, és ahhoz alkalmazkodva pont akkor és annyit ad, amennyire a kicsinek szüksége van. Tehát nem ad többet! A babának ugyanis fontos, hogy megélje a saját erőfeszítésének sikerét. Hogy megtapasztalja: ő maga, egyedül is meg tudja szerezni az elgurult játékot, ha odakúszik – s nem kell kivárnia, míg a kezébe adják! Vagyis az elég-jó anya azt is pontosan érzi, hogy van egy elviselhető mértékű feszültség, ami a baba fejlődése szempontjából kifejezetten hasznos lehet. A kicsinek egyszerre kell éreznie azt, hogy vigyáznak rá és azt, hogy ő is képes tenni saját magáért! A baba és az „elég-jó” anya között ez az egyensúly akkor alakul ki, ha az édesanya nemcsak kisbabája, de saját maga szükségleteire is ráhangolódik. Ha kettejük közös egyensúlyát ápolja, ami az ő egyensúlyán is múlik! Ha tudja és vállalja: mindkettejüknek az a jobb, hogyha például nyugodtan megissza a konyhában a reggeli kávéját, s a baba megtanulja áthidalni ezt az ötperces egyedüllétet. (De csak akkor, ha anyai radarja azt súgja, hogy a kicsi képes lesz erre.) Ha minél inkább beleképzeljük magunkat gyermekünk helyzetébe, lelkébe, érzésvilágába, s ugyanakkor megértjük saját késztetéseinket, indíttatásunkat is, szinte automatikusan fogjuk a legjobb megoldást választani.

Később, ahogy a gyermek növekszik, ez a hozzáállás biztosítja, hogy ne váljunk sem túlféltő, sem felelőtlen, elhanyagoló szülővé. Az elég-jó szülő egyszerre biztosít szabadságot és biztonságot a gyermek számára. Szabadságot, hogy saját képességeit megfelelő módon próbálgathassa, és biztonságot – ugyanezért...

Mi a mércéje annak, hogy egy anya „elég-jó”-e?

Nem kétséges, hogy maga a gyermek. Ha azt látjuk, hogy harmonikusan fejlődik, hogy egyre önállóbb, gondtalanul játszik, őszinte, nem fél kérni, a korának megfelelő barátai vannak, és fokozatosan felelősséget vállal magáért, magunkkal is elégedettek lehetünk. Később, ha felnőtt gyermekünk bízik önmagában, önállóan meg tud küzdeni a nehéz helyzetekkel, és képes tartós, szoros kapcsolatokat létrehozni, tudhatjuk, hogy „elég-jó” szülők voltunk.