Az anya a legnagyobb szerencsénk a Földön

A pályád indulása óta nemcsak az oktatási rendszerben zajlottak le újabb és újabb átalakulások, de a családok élete, a társadalmi, gazdasági környezet is megváltozott. Ha most, a mai közegben indulna a pályád valahol, hogyan fognál hozzá, mit tennél másképp?

Nem tudnám másképp elkezdeni. A gyerekkoromat olyan érzelmi gazdagságban, meleg családi légkörben töltöttem, amely légkör az emberekhez, a világhoz, a természethez való kötődésemet erősítette. Ez az indítás meghatározta a pályámat. Hamar eldőlt, hogy gyerekek közelében van a helyem, hogy tanítanom kell, de oly módon, hogy az ő világukhoz közelibb iskolát teremtsek. Olyan közös teret, ahol az örömök visznek előre, ahol úgy élünk, ahogy tényleg érdemes élni. Tisztelve az egyént, a személyiséget, gazdagítva őt, rányitva a szemét arra, hogy elképzelt vágyainak, terveinek megvalósulásához vezethet ez az út.

A ’80-as évek végén Te alapítottad az első alternatív, egyéni koncepcióval bíró általános iskolát, a Kincskereső Iskolát. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy szülőként hosszú ideig részese lehettem annak a tevékenységnek, amely ebben az egyedülálló „műhelyben” folyt. Sokan csak úgy ismerik az iskolát, hogy Winkler Márta iskolája, ahol Winkler Márta módszerével tanítanak. Létezik-e olyan, hogy Winkler Márta módszere?

A tantárgyak tanításához eljárásokat, módszereket szép számmal gyűjtöttem, vállalom is őket szívesen. Örömmel mutattam meg azokat nagyon sok tanítónak, hiszen nyitott ajtónál tanítottam végig. Szeretném, ha a nevemmel mindezek mellett a nevelési attitűdöt is jelölnék, a légkört, a teremtő atmoszférát, amelyben jól éltem én is és jól éltek a mellém rendelt gyerekek is.

Ha sűrű volt a televíziós, rádiós, megjelenésem, ha az interjúk gyakorta követték egymást, azt bizony nem szerettem. Iskolaigazgató sem akartam lenni, és a mai napig is azt mondom, hogy nem lett volna szabad ezt a sok terhet vinnem, 12-13 évig. Kár volt mással törődnöm, még sokkal többet kellett volna a gyerekekkel lennem. De nem adták az iskolát másképp, csak egyszemélyes felelősségre. Ez így alakult, ez egy kényszerhelyzet volt.

Nem érzem úgy, hogy kizárólag az én módszerem lenne az a törekvés, hogy egy gyermeknek az iskolában jól kell élnie. Vállalom, hogy következetesen azért dolgoztam, hogy ez megvalósulhasson, s hogy sokan rádöbbenhessenek erre a fontos tényre. Elvileg ezt minden pedagógus tudja, hogy az iskolában egy gyereknek hogyan lenne jó élnie, s hogy eredményes tanulás mellett is lehet szorongás mentes légkörben együttműködni a gyerekekkel.

A gyakorlatban mégis nehezen valósul meg ez az elv. Az én álláspontom szerint úgy kell együtt élni a gyerekekkel, hogy közben érzékeljék, itt egy közösségben vagyunk, ennek szabályai vannak. Ha azt akarjuk, hogy az együttélés mindenki számára jó legyen, ezeket a szabályokat be kell tartanunk. Belül vagyunk a határköveken, és ott pont a szabályaink miatt vagyunk szabadok. Ez egy lelki, szellemi jólét, amiben a konfliktusoknak is ott a helyük, hiszen emberi életünknek ez természetes része. A konfliktusokat én soha nem akartam semmiféle tapintattal elsimítgatni, vagy átruházni bárkire. A megoldás a lényeg, azt is meg kell tanulni, hogyan lehet a konfliktusokat kezelni. Ez nehéz dolog, sok türelem és még több megfontoltság kell hozzá, mert minden szituáció más, minden ember más. Nem biztos, hogy én mindig jól álltam hozzá a gyerekek konfliktusaihoz, és az sem biztos, hogy a saját konfliktusaimat is mindig jól kezelem.

Jó példa erre az, hogy én elbújok, ha valami fáj. Saját magam akarom meggyógyítani, de hála istennek, egészséges lelkű vagyok, és kidolgozom magamból a problémákat, megtalálom a megoldást. Ezt a hozzáállást is végeredményben a gyerekkoromból hoztam. Az akadályokat le kell küzdeni, a problémákat meg kell oldani. Tegyél érte, ne állj meg, és ne bújj el egy sarokban, hanem tegyed, keresd, akard! Az erős akarat és életszeretet segít megérteni, hogy igenis tovább kell menni. És ami még továbbvisz, az a megrögzöttségem, hogy ha lehet tenni valamit egy gyerekért, akár egy mozdulattal is, arra bármikor hajlandó vagyok. És hála istennek hangyaszorgalommal tudok gyűjtögetni, kitalálni, továbbvinni dolgokat.

Mitől más, mitől megkülönböztethető az általad megvalósított iskola a többi iskolától?

A különbség az, hogy sokan nem mernek más utat járni, mert félnek a gyerekektől. A helyzetektől félnek, attól, hogy mit hogyan oldjanak meg. Nincs mese, az embernek tetőtől talpig benne kell lenni, szívvel-lélekkel, minden gondolatával. Nem tudom, mi a jó szó erre, talán ez az elhivatottság? Szerintem a dolog rugója a teljes jelenlét a tanító részéről, amelyben a gyerek fürödni tud. Az a cél, hogy örömök érjék és a mérleg mindig jól álljon, mert ha van is konfliktus, de mellette ott vannak az örömök is, akkor a mérleg helyrebillenthető. Azt tanulja meg ő is, hogy megoldható a probléma. Keresd, gyűjts hozzá örömöket is, legyenek sikerült, jó dolgok, de együtt kell tennünk érte!

Azt látom, hogy az egyik oldal, ami fontos, hogy a tudás megszerzését örömként éljék meg a gyerekek. A másik oldal, amit látnunk kell, hogy itt „emberré nevelés folyik”, morális értékek átadása, olyan etikai szabályok begyakorlása, amelyre a gyerekek tudnak támaszkodni a későbbi életükben. Nemcsak a személy, a tanító saját értékei tükröződnek a gyerekekben, hanem tudatosan felépített, közösen vállalt értékek, amik az iskola koncepciójában is benne vannak, amelyeket az iskola tanári kara együtt képvisel és ad tovább.

Sokszor mondtam az iskolába látogató tanítócsoportoknak, hogy az ideális állapot az lenne, ha "összeérne" egy tantestület, de azt hiszem, ez egy álom. Mert a tanári kar is olyan, mint egy osztályközösség. Sokféle személyiség alkotja, nehéz őket egybefogni és tovább vinni. Sokszor mondtam az enyéimnek, hogy vállald saját magad, nem bújhatsz senki bőrébe. Eleinte figyelmeztettem is őket, hogy itt vagyok, dolgozom, lehet sokat látni tőlem, de te magadat alakítsd, mert ami belőled őszintén jön, annak lesz hatása, és nem annak, amit esetleg utánozol.

Át lehet venni módszeres eljárásokat, gyakorlatokat, mégis ami leginkább fontos, hogy az embert kell adni először, és azt csak belülről tudjuk adni, mert bármilyen magunkra vett ruha azonnal elárulja magát, hiteltelen lesz. Nagyon nehéz, és nagyon fontos, hogy a személyiségeddel mit tudsz sugallni. Nem olyan egységes a csapat, de sok mindenben tudtunk jól összekapaszkodva működni, például az ünnepsorban mindenképpen. Az erre való együttes készülés, a megvalósulásért való tevékenykedés viszont annyifelé ágazott el, hogy az már magát az iskola irányvonalát megadta. Aki még egyénileg is jól tette oda magát, az mindent virágoztatott. És ilyen azért van. Remélem, továbbviszik szépen az iskolát a nagy akarásukkal, a célt és az utat látva.

Próbáltam már rendszerezni, mi is az itt folyó munka magva, a lényege, kiindulási alapja. Akárhogy törekszem modellezni a módszert, alapvetően azt érzem, a mögötte álló ember tudja megteremteni azt az inspiráló erőteret, amiben a gyermek mozogni tud és tovább lépked. A kíváncsiságod, a világhoz való viszonyod, ahogy teljes spektrumában éled át, tapasztalod meg a körülötted lévő dolgokat, azt folyamatosan adod át a gyerekeknek, s ettől lesznek ők is kíváncsiak, sokfelé nyitottak, tájékozottak, a megoldásokat egyéni utakon keresők.

Azt reméli az ember, hogy akit otthonról erősen támogatnak, az biztos a sokszorosát tudja ebből profitálni. Ám az a gyerek talán még fontosabb, aki mögött nincs meg a megfelelő háttér. Érdekes látni, hogy vannak kisemberek, akik egy ideig nem vesznek részt a dolgokban, mindegyik a saját módján igazodik, és egyszer csak elkezdenek lépni, igazodni a cél irányába. Fontos, hogy ezt a pillanatot türelemmel kivárjam. Ha erőszakkal akarok célt érni, ha azt sugallom, hogy én tudom, mi kell a gyereknek, ha odamagasodom fölé, mert én vagyok a felnőtt, s megparancsolom neki, hogy merre mozduljon, nem jutok előre. Mindaddig, amíg őt magát nem nyerem meg, amíg nem találom meg hozzá a kulcsot, hogy megnyíljon, addig egyhelyben toporgunk.

Én ezt a felfogást a Rogers-i szemlélethez tudnám hasonlítani, mely szerint a gyereknek a saját erőit kell mozgósítani ahhoz, hogy tudjon magán mozdítani, hogy fogékony legyen a világ dolgaira, az emberekre. Hogy a belső adottságai ösztönözzék, arrafelé menjen, amerre az útja és a célja van. Ennek megvalósulásához szinte anyaként kell élni velük, abszolút nyitottan. Én mindig hosszasan készültem minden napra, hogy a tennivalóimmal előre meglegyek. Ne ott kelljen kitalálnom, mi legyen a következő lépés, végig ott legyen a gondolatmenet a fejemben, hogy utána már csak a gyerekekre figyeljek, és mindenkinek tudjak valami személyre szólót adni. Ehhez egyfajta érzékenységre van szükség, amit ki kell fejleszteni magunkban.

Meg is próbálod az egyensúlyt kialakítani a nagyon előtérbe kerülők és a visszahúzódók között...

Vannak szerencsések, akik könnyen adnak. Őket fel is tudja jól használni az ember, mert oszlopai lehetnek a megszületendő dolgoknak. De bánni kell tudni velük, ami legalább olyan nehéz, mint azokat kezelni, akikből nagyon nehezen jönnek elő a dolgok. Van, aki gyorsan tör előre és meg akarja mutatni, hogy minden pillanatban ő a legjobb. Számára azt kell közvetíteni, hogy nem okvetlenül ez a jó módja a megmutatkozásnak, érvényesítsd magad másképp, hogy még hasznosabb lehess! Aki megbújik, keveset szól és bátortalanul, annál nagyon tudatosnak és türelmesnek kell lenni, serkenteni, ha neki való feladat kerül elő. Van, akit arra kell figyelmeztetni, hogy ne mondd ki még ezt a gondolatod, nem most van itt a helye, ideje, vagy ezt még nem jól gondolod, másféle megoldást keress. Ilyen alkukat az ember megállás nélkül köt. Ezeket a dolgokat az édesanyámtól tanultam, aki úgy tudta kezelni az én kis rossz, konok, nagyon mozgó, szertelen természetemet, hogy közben rengeteget hozott elő a jó megoldások színes sokaságából. Nem nevelt, hanem kiművelt, olyan igazi, Karácsony Sándor-i értelemben.

Mit tanácsolnál a szülőknek, hogyan foglalkozzanak a gyerekeikkel, milyen nevelési elvek mentén érleljék őket kiegyensúlyozott felnőtté?

Manapság azt látom, a családok kevés időt tudnak egymással eltölteni. A szülők hajszoltak, a gyermekük idejét szinte maradéktalanul beosztják, sokan előre tervezett program szerint élnek, s programszerűen nevelik a gyermeküket is. Pedig ha az anya nem a gyermekre koncentrál, ha nem őt követi, figyelembe véve személyiségét, szükségleteit, igényeit, hanem mást csinál közben, akkor a figyelme szétszóródik, azt pedig megsínyli a gyermek. Az anya tud orientálni, de nagyon sok kiegészítő kell az apából is. Az anyában az ösztön engedi jól felnőni a gyermeket, belső hangjai segítik a ráhangolódásban, a biztos kézzel való terelgetésben. Igazából az anya a legnagyobb szerencsénk ezen a Földön.