Apablog - Mint a kámfor
Az elmúlt hetekben nem, hogy nem történt semmi és azért nem írtam, hanem épp ellenkezőleg: túl sok dolog történt, és az írásra idő nem akadt. És energia sem.
Pécsről hazafelé vonatozva szoktam a heti írnivalóval végezni. Ezt az utat az elmúlt hetekben többször is megtettem, volt közben tél is nyár is,tavasz is. Úgy látszik viszont, hogy a félév utolsó előadásai kimerítőbbnek bizonyultak a korábbiaknál: a korábbiak csak a hallgatóimat merítették ki, az utolsók már engem is.
De amíg a hallgatóim az órák alatt, a vetítés félhomályában kellemesen szunyókálhattak, addig én nem, és a szunyókálást kénytelen voltam a vonatúton bepótolni. A szunyókálás viszont csak ritkán sikerült kellemesre – túl sok volt az utóbbi időben az izgalom is. Főleg amiatt, hogy anyukám megbetegedett. Ez nemcsak az izgalmak számát (az intenzitásról nem is beszélve), de az utazgatásokét is – ezzel együtt a gyerekektől távolt töltött napok számát is – megnövelte. Mindez az új blog-bejegyzések számát viszont a nullára csökkentette.
Anyu már jól van, én meg megint a pécsi vonaton ülök. Így újra írhatok – ezúttal Pécs felé tartok és nem hivatkozhatom az előadások utáni kimerültségre. A napom egyébként kimerítő lesz – szigorlatoztatni megyek. Persze szigorlatoztatni kevésbé fárasztó, mint a lányaimmal mondjuk barátnő számára születésnapi ajándékot választani-vásárolni, valamelyik óriási üzletközpont giccs-lerakatában, órákon keresztül. A lányaimon ezért nincs mit sajnálni, de rajtam sincs mit sajnálkozni, mármint a szigorlatoztatást illetően.
Az elmúlt időszak azzal kezdődött, hogy a lányokat nemhogy giccs-lerakatba nem kísértem, de látni is alig láttam őket: Pécsen tanítottam, majd ugyan hazarohantam, de másnap Szerbiába mentem konferenciázni, ahonnan megint Pécsre kellett sietnem.
Blanka nem is tudta követni, hogy épp hol vagyok, vagy épp hova megyek. Zsófi hamar megszokta távollétemet - utóbb puszit is csak szóban adott.
Nélkülem mentek a Normafához kirándulni, ahol Zsófi egy döglött kígyót talált, amelyet nem félt felvenni, s mint diadaljelet az anyjának megmutatni. Blankát sem láttam fellépni az iskolai színjátszókör előadásán, ahol engem csak a Poirot-féle nagyítóm képviselt, amelyet, mint kelléket kölcsönöztek – a távollétem miatt: telefonos engedélyem birtokában.
Aztán jött Velence: az ottani Akademiára mentem tanítani. Velence nem Zenta, nem is Pécs – oda a családom is elkísért. Ennek persze örültem – ha nem jöttek volna, most talán már meg sem ismernének.
Eredetileg autóval akartunk az útnak nekivágni, de anyósom ezt lefújta. Mentünk tehát fapadossal. Illetve szinte mindenféle járművön (biciklin nem), földön, levegőben és vízen (odafelé ebben a sorrendben). Az utat a lányok élvezték. A repülőn persze az ablak melletti hely miatt vita támadt. A vaporettón meg az anyjuk melletti hely miatt, amit aztán Velence látványa hamar feledtetett.
Szállásunk a Lidón volt, a lányok kedvéért – hogy amíg én tanítok ők ott a strandon múlathassák az időt (persze még nem fürdőzéssel). Ideérve aztán újabb cirkusz kerekedett: Blanka a szállodai szobát meglátva kijelentette, hogy ő ott nem marad („egy percet sem”), ilyen rossz szállást csakis az anyja tud lefoglalni, és lehet, hogy az a nagynénjének meg szokott felelni, de neki nem felel meg. Szó mi szó, a szállodától én sem voltam elragadtatva – ennek persze hangot sem mertem adni – olaj lett volna a tűzre, s akkor a feleségem még haza is zavart volna bennünket.
Blanka néhány évvel ezelőtt Splitben produkált hasonló jelenetet: ott a kikötőben, a hvari hajóra várva sírt és toporzékolt, hogy azonnal forduljunk vissza és menjünk haza. Akkor sem és most sem fogadtunk neki szót. Jól döntöttünk – ezt azóta ő is elismerte. Azt persze nem, hogy a szálloda kielégítette volna az igényeit.
Zsófit nem érdekelték ilyen mellékes dolgok. A gondolák lenyűgözték (gondolát eddig csak az egyik Cicós-mesében látott, amely Marióról szól), csakúgy, mint a Szent Márk tér galambjai. Blanka (lehet a szálloda-élménytől nem független kedvének köszönhetően) az előbbieket giccsesnek nyilvánította, az utóbbiakat egyenesen undorítóaknak.
Az anyjuknak az előbbieket illetően nem volt kifogása, de a galambok fertőzöttségét hosszan ecsetelte volna, ha erre ideje lett volna. Nem volt, mert Zsófi azonnal etetni kezdte őket, meg én is. Én látványosabb sikerrel jártam, mint Zsófi – a galambok a vállamra és a karomra is rászálltak. Nem csoda: én nemigen mozogtam, Zsófi viszont, amint egy-egy galamb a morzsák közül egyet is felcsippentett, azonnal örömugrálásba kezdett, amitől a madarak persze megijedtek. És megijedtek Blankától is, aki a térről való elkergetésükre vállalkozott.
És aztán beszabadultunk a város labirintus-rengetegébe. Zsófi kijelentette: ő az idegenvezető, kövessük. Kövessük, méghozzá rohamléptekben. Igen ám, de amíg a felnőtt idegenvezetők felnőtt-magasságúak és még esernyő- vagy antenna-féléket is visznek magukkal útjelzőül a csoportjuk számára, addig Zsófi mindezek hiányában úgy tűnt el a Velencét már ilyen korán is jellemző turista-tömegben, mint tű a szénakazalban, az eltűnés gyorsaságát illetően pedig: úgy, mint a kámfor....
Raffay Endre
