Apablog - A cambridge-i herceg és a cukorkás fiók
Blanka első süteményeiről lemaradtam. A lányom emlékezett rá, hogy a fahéj ízét nem szeretem és ezért nem is izgatta magát a hoppon maradásomon. Azóta persze kárpótolt egyszer. Talán még egyszer. Jó lenne, ha gyakrabban kárpótolna.
Őt egyébként nem izgatják a sütemények, mert nem édesszájú. Nemúgy a kicsi! Aki egész pici kora óta minden otthoni kávézásom alkalmával mellém telepszik és várja a kávéhoz szervírozott sütiből a részét. Ha nincs süti, jó neki a"toctatutor" is. A kockacukrozgatásnak persze az anyja nagy ellensége – a gyereknek cukorkákkal való kényeztetését egyedül az apukájának nem merte megtiltani, aki persze amikor csak tehette: élt az alkalommal, méginkább a cukorkák után járó unokai puszik behajtásával. Ami Blankánál nem működött - "se cukor, se puszi", az Zsófinál bevált.
A nagypapa Zsófinak külön fiókot rendezett be a cukorkák és más édességek számára. Ez a fiók mind a mai napig működik – a nagypapa nélkül is. Anyósom utántölti vagy kifogyhatatlan mennyiség lett benne felhalmozva? Mindenesetre a cukorkás fiók túlélte a nagypapát, nemúgy mint az üvegháza orchidea-pompája, s ha nem tévedek előbb lesz az üvegházának is hűlt helye, mint a fiókból származó rágógumik nyomainak a szőnyegeinken.
A múlt héten, mivel senki sem készített vagy vásárolt sütit és életben van a kockacukor-tilalom Zsófi más módon volt kénytelen részt venni a kávézásban. Ő is kávéscsészéből akart inni. Vizet kapott. Tetszett neki. Nem a víz, hanem a kis csésze használata. Hiába: apja lánya, aki élvezi a szép porcelán használatát.
Ezzel egyébként Blankát is megfertőztem. Sőt: amikor kicsi volt és valami pompás csészére bukkantam egy bolhaboltban - leginkább a szomszéd utcaiban, „apa boltjában”, amelyről Blanka tényleg azt gondolta, hogy én vagyok a tulajdonosa - az ő számára is vásároltam.
Igaz ami igaz, Blankának a porcelán-igényből való kigyógyulásában nagy szerepet játszhat az, hogy az ő külön csészéit is úgy óvom az eltöréstől, mint a sajátjaimat. Hát hogy’ ne tenném, hiszen félek, hogy ez a szokás a női ágon öröklődik, márpedig a feleségem nagy mestere a porcelánok eltörögetésének.
Blanka egyébként nemcsak a porcelánok kezelésével ismerkedhetett meg elég korán, de a késsel-villával való étkezést is egész pici korában megtanulta már. Szegény komolyan vette a fenyegetésemet, miszerint ő nem jöhet majd velünk az angol királynőhöz ebédre vagy vacsorára, ha nem tanul meg rendesen enni. Késekkel, villákkal, ezekkel kintről befelé haladva, zajtalanul és könnyedén és stb.
Persze, hogy komolyan vette a fenyegetést, hisz egyszer már (másfél éves korában) nem vittük el az említetthez hasonló helyre-alkalomra. Kinn Cambridge-ban, amikor az edinborough-i herceg ( a királynő férje) garden party-ján vettünk részt. Pontosabban: az eseményt csak a nappalink ajtajából figyelhette. A trónörökös fogadásáról kevéssel később én is lemaradtam – Blanka mellé őrizetet akkor nem tudtunk biztosítani s én maradtam vele otthon.
Akkor egyébként nagyobb gondot jelentett az, hogy milyen csomagolásban kell/lehet ezeken az ünnepeken megjelenni, mint az, hogy ott hogyan megvívni az evőeszközökkel. Az utóbbi alkalomra feleségemnek pompás nyakéket fabrikáltam – no nem búvárkodásból származó kagylókból, hanem nagymamám dubrovniki karkötőjéből. Amit aztán maga Károly herceg csodálhatott meg.
Jut eszembe: kedves olvasóimnak nem lenne kedve a Cambridge-ből írt leveleimmel megismerkedni? Ajánlhatnának valami fizetőképes kiadót! Anyunak és a nagymamámnak íródottak biztos megvannak még, a pesti dédnagybácsihoz küldteket a rokonok az ezüstökhöz (és mi minden máshoz!) hasonlóan felemészthették.
Visszakanyarodva: amíg Zsófival csak kávézni szoktunk szertartásosan, addig Blankávak annak idején komplett menűkön szertartáskodtunk végig. Úgy látszik volt rá időnk, részben a művészettörténész túlkínálatnak meg egyes főtanáruraknak is hála.
Ez alkalmak persze nem kiképzések voltak! Hanem: egy-egy különleges étkezési alkalom. Vagy feleségemet vártuk hosszabb útjáról haza s őt leptük meg pompás vacsorával. Vagy csak éttermeset/szállodásat játszottunk az étkezés közben. Vagy az új évet vártuk, kettesben - a feleségem meg a két napos Zsófival kettesben tette ugyanezt, a kórházban, mármint nem a szertartásos tálalás-komédiában való szereplést – ilyen lehetőségeket nyújtó kórházzal még nem találkoztam – hanem az újévvárást.
Blanka e dolgokra igencsak alkalmasnak bizonyult. Azért is, mert szeretett enni. Szeretett? Imádott! Akkoriban „eszüüünk!” felkiáltással rohant az étkezésekhez. Ma már beéri csirkével meg rizzsel, reggelire meg virslivel-kecsappal. Meg azzal a műanyag villával, amelyet a brüsszeli reptérről hoztunk (egyébként elrettentésül) magunkkal.
Raffay Endre
