A szülők és az iskola

Milyennek látják az iskola világát a benne érintett szakemberek? Nemrégiben egy pedagógus szakmai szervezet, az Osztályfőnökök Országos Egyesülete arra kért neves pedagógiai gondolkodókat és az iskola világában forgó pedagógusokat, hogy gyűjtsék össze a közoktatás különböző szereplőinek erősségeit és gyengéit. Így született elemzés a pedagógusokról, a diákokról, az intézményfenntartókról, az oktatásirányításról és a médiáról, s a vizsgálódás célpontjai közül természetesen nem hiányozhatott a szülők csoportja sem.

Vajon milyennek látja a megkeresésre reagáló, pedagógiáról aktívan gondolkodó ötven válaszadó a szülőket? Bár a vizsgálat sem a megkérdezettek száma, sem kiválasztásuk módja  alapján nem reprezentatív, látni fogjuk, hogy komoly tanulságokkal szolgál.

26 erősség, 90 gyengeség!

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a megkérdezettek összesen 26 említést tettek pozitív jellemzőkről – erősségekről –, míg ezzel szemben a negatív jellemzők – gyengeségek – körében 90 észrevételt tettek! A válaszadók az alábbi  jellemzőket említették:

Részlet Kádár Juditnak az adatokhoz készített kommentárjából:

(...)

Ennyire előítéletesek lennénk, vagy egyszerűen csak az a helyzet, hogy az iskola olyan szerephelyeket és megnyilatkozási lehetőségeket tart fönn a szülők számára, olyan útvonalakat a szülő-pedagógus kommunikáció számára, ahol ez és ennyi, ami látható belőlük? Mik ezek az útvonalak és szerephelyek?

Az iskola és a szülők periodikusan ismétlődő találkozásai – a szülői értekezletek és a fogadóórák – információcserére, tartalmas beszélgetésre, tényleges problémamegoldásra tökéletesen alkalmatlanok még akkor is, ha névleg ezzel a céllal kerülnek megrendezésre. Valójában a hierarchikus működés legitimációját szolgálják ezek a találkozások: az iskola a szülők felé is demonstrálja és időről időre megerősíti a hatalmát, kijelöli a helyüket hierarchiája névleg magas, valójában meglehetősen alacsony szintjén. Beülteti őket az iskolapadba, és frontális szózatot intéz hozzájuk: tájékoztat, értékel, utasít. Sorban állva várakoztatja őket a folyosón, majd (mindegyikükre rövid időt szánva) engedélyezi a színe elé jutást, végül a behúzott füllel-farokkal távozást.

A szülők többsége – engedelmes alattvalóként – a kotta szerint járja ezt a táncot: jegyzetel, bólogat, lehajtott fejjel sopánkodik vagy együtt örvendezik a tanárral. De nem mindenki. Gyakori panasz, hogy épp azok a szülők nem járnak szülői értekezletre, fogadóórára, akik gyerekével valóban probléma van. Miért járnának? Nekik tényleg segítségre lenne szükségük, arra pedig ebben az elrendezésben sem hely, sem idő, sem mód nincsen. Kevés kivétel azonban mindig akad: ők a balhézó szülők. Nagyon fontos szereplők, az egész legitimációs körtánc értelmét veszítené nélkülük. Deviánsok nélkül honnan is tudhatnánk, hogy mi rendben vagyunk? A puszta tény, hogy jelentősebb nyelvbotlás nélkül végig tudtuk mondani a mondókánkat, önmagában még nem biztosítana elegendő társas megerősítést az egyébként elképesztően fölösleges és megnyomorító törzsi rítus fenntartásához. A jelenlevő vagy a helyzetben implikált kisebbik alattvaló (a tanár számára a szülő és mindkettőjük számára a gyerek) léte megerősíti, a deviáns szülő látható jelenléte viszont minden résztvevő számára abszolút és megkérdőjelezhetetlen módon stabilizálja a törzsi együvé tartozást. Ugyanúgy egyébként, mint a deviáns diákok jelenléte az osztályban és a deviáns tanároké a tantestületben.

(...)

A kérdés nem az, hogy előítéletesek vagyunk vagy előítélettől mentesek. A kérdés nem az, hogy a szülők nagyon nagy többségükben jók vagy rosszak. A kérdés az, mi az a helyzet, amiben előre kódolt, hogy csak így fordulhatunk feléjük, csak ennyit láthatunk, értékelhetünk belőlük, csak ennyit akarhatunk tőlük. A kérdés az, hogyan változtatható meg az a helyzet, ami ilyen előítéletekkel és érzékcsalódásokkal terheli meg olyan emberek kapcsolatát, akiknek közös feladataik, felelősségük van, akiknek nagyon sok dolguk lenne egymással és a rájuk bízott gyerekekkel.