Apablog - Az ősanya portréja
Blanka félelmeiről sem szabad elfeledkeznünk. Ő az Eperkéktől sosem félt, a Cicós rejtélyektől, de még Döbrögitől sem – ma meg már karibi kalózokat néz, átugorva a Harry Potterek ijesztgetési szintjét. Az ő félelmei, amelyeket inkább szorongásoknak kellene nevezni, kevésbé megfoghatóak. Ezek újabb keletűek és az alvás/elalvás köré szerveződnek.
Elaludni csak az anyja társaságában mer, esténként az anyja fekvőpozíciójából is jól látható helyen, jól megvilágítva kell elhelyezkednie, dolgoznia. Az elalvás az anyja társaságában sem egyszerű: attól fél, mi lesz vele, ha nem tud elaludni.
Ha az anyja lefekvéskor nincs otthon, nekem kell virrasztanom addig, amíg el nem alszik, s közben nyugtatgatnom: nincs oka attól félni, hogy az anyja nem ér haza, a repülők nem hulldosnak úgy, mint az őszi legyek, és a trolik is el szokták érni állomásaikat. S ha már elaludt, akkor sem szabad moccanni, mert azonnal felébred, s fel is kel, mondván pisilnie kell.
Nagymamájához, Zentára az anyja nélkül már el sem mer jönni. S ha mindketten ott vannak, akkor is csak az én szobámban mer nyugovóra térni, pedig ott egy szakállas ős nagyméretű portréja függ a falon, generációk óta ijesztgetve a család kislánytagjait. Nagymamám mindig mesélte, hogy félt a nappal is sötét, üvegezett verandáról nyíló vendégszobájukba bemenni, mert ott lógott ez a kép, szemben egy világító fehér szakállas, nyilván nem kevésbé félelmetes Kossuth-képpel.
Blanka nem ettől, hanem egy másik portrétól fél. Ez abban a nagyszobában függ, amelyben teljes létszámban megjelenve, együtt a kisággyal, meg persze a nagy bőröndökkel, kényelmesebben elférhetnénk. Mivel Blanka a kép keltette félelmét nem ismeri el, annak áthelyezése vagy eltávolítása ellen is tiltakozni szokott. A kép miatt tehát kénytelenek vagyunk az én kis szobámban kucorogni – ami egyébként telente, az ottani fűtési viszonyokat tekintve nem is rossz döntés.
A kép egy nagyméretű portréfotó egy 110 éve már meghalt ősanyáról – a lányok szemszögéből nézve üknagymamáról. A hölgy a képen fiatal, a mai menyasszonyi, klasszikus-romantikusnak mondott ruhákhoz hasonlót visel: fodrosat, csipkéset, gyöngyöset. Ezen a menyasszony-idillen a hölgy erőteljes szemöldöke, valamint a széles fekete képkeret valamelyest ront, de ettől még az összhatás nem lenne ijesztő.
Mitől az? Nos, a fénykép papírja az évtizedek alatt kissé hullámos felületűvé vált, de csak az alak körül. A papír itt olyan hatású, mint egy lepedő, amely a rajta fekvő súlya alatt meggyűrődött. Pontosabban: úgy tűnik, mintha a kép szereplője lepedőn feküdne. Ebből aztán csupa rosszra lehet gondolni.
Ha ugyanis feltesszük a kérdést, hogy miért fekszik egy menyasszonyi pompájú hölgy lepedőn, azt válaszoljuk rá, hogy a ravatalán fekszik. Méghozzá nyitott szemmel. Friss halottként még nyitott szemmel, vagy – vámpíréletre készülve, az alkonyt fürkészve – már nyitott szemmel.
A kép szereplője e fantáziálásoktól függetlenül is alkalmas lenne gyermek- és felnőttriogatásra, köszönve élettörténetének. De ezt Blanka nem ismeri, és most sem írom le, elég, ha csak engem riaszt a történet, amelynek köszönve a kép előtt elhaladni, különösen éjszaka, a mobilom halvány fényének segítségével botorkálva, én sem szeretek.
Lehet, a képet tényleg el kellene távolítani, de nemcsak a szobából, hanem az egész házból, vissza a nagyoszlopos nagyszülői házba, eredeti helyére.
Blanka egyébként igen bátran viselkedett nagyapja közelmúltbeli halálakor. Édesanyja határozott kívánságára a temetésre is elvittük, de ott a nyitott koporsó látványától sikerült őt – és vele együtt magamat is – megkímélnem. Visszatartása egyébként nem kis erőfeszítésembe került, Blanka ugyanis mindent szertetett volna látni.
November táján talán megbocsájtja nekem az olvasó az elkomorodó sorokat. Ilyenkor az elkomorodás egyébként nem szükségszerű, hiszen akárhogyan is nézem, ezek a hetek a legintimebbek az egész évben.
Karácsonykor kinn már minden csupasz, de ilyenkor még meleg színekben pompáznak a fák fölénk boltozódva, lehullott leveleik szőnyege pedig színesre varázsolja a szürke járdákat és minden mást is, amit puhán beborít. A sötét persze drámai gyorsasággal diadalmaskodik, aminek köszönve a lakásokat már délután közepétől beóaranyozzák az álló- és asztali lámpák fényei – hétköznapi karácsonyokat eredményezve.
Pesten nem sok pattogó tüzű kályhát látni, de anyunál még működnek a cserépkályhák. A múltkor Zsófival közösen gyűjtöttem a kertben a rőzsét, a begyújtás után az égő gyufát ő fújhatta el, s aztán ő is részt vehetett a tűzrevaló mozgatásában. A favágásnak-hasogatásnak is tanúja lehetett.
Amely favágásból egyébként pompás pedagógiai szemléltetés kerekedett. Azt hiszem a szófogadás értelmét jobban nem is lehetett volna bemutatnom. Legalábbis a favágáskor kiszámíthatatlan irányba röpködő fadarabok jelentette veszéllyel szemben Zsófi biztos óvatos lesz. A következő történt: figyelmeztettem Zsófit, menjen távolabb a hasogatás színhelyétől, nézelődjön egy kicsit távolabbról, mert baja eshet.
Amint biztonságos távolba húzódott, lesújtottam a fejszével. És következett a szülői féltés szavahihetőségének szemléltetése: egy felcsapódó fadarab képen talált, látványos vérzést eredményezve. Szerencsére csak vérzést és nem fog- vagy szem-vesztést. „Így szenved balesetet, aki nem vigyáz favágáskor”- mondtam Zsófinak, aztán elbújva előle átadtam magam a fájdalomnak, s kicsivel később az orvosnak is.
Raffay Endre
Kapcsolódó:
