A hinta

- Nézd, milyen magasban járok! - kiált le hozzám hintázó kisiskolás unokám.

Az imént gondjaimra bízta csöpp a fűben szedett százszorszép csokrot. Veszélyt rejtő világba lépett, hogy a bokrok szédítő magasából láthassa a játszóteret. Ring föl és le…, föl és le... Minden inog körülötte. Talán nem is ő száll, hanem a mászókák, a padok, a homokozó, a labda s a labdázok csapata hagyta el a földet.

Figyelem őt. Az előre útnál rúg a lábával és hátradűl, a visszánál maga alá húzza és előre hajol. Közben kapaszkodik a láncokba, kézzel is tolja, húzza magát. Teszi ezt igen könnyedén, mintegy belesimulva légbe. Láthatatlan hullámok segítik. Megnyergeli a zuhanás erőit, általuk emelkedik.

Tudom, a mozgást elindítani a legnagyobb tudomány, kibillenteni a játékot a föld vonzásából. Később a hinta szinte magától repíti utasát.

Most néhány évvel ezelőtti – egy másik kezdetről szóló – képek merülnek fel bennem. Gillát hintázni tanítottam. Először csak azzal az általa szabott feltétellel emelhettem a csöpp lányt az ülőkébe, ha nem mozdítok azon egy fikarcnyit sem. Moccanni sem mert az ingó, láb nélküli székben, csak félt szorgalmasan. Néhány nap után picit lendíthettem a hintán, de amikor sikított, hogy állítsam meg, mindenkor engedelmeskedtem. Mindig azt tettem, amire kért. Hagytam, hogy a maga ritmusa szerint barátkozzon a játékkal, ismerje meg azokat a titkokat, melyek kezes jószággá teszik a láncon függő, rakoncátlan ismeretlent. Egyre nagyobbat moccant a pirosra festett kosár, egyre hosszabb időt töltött a magasban s miután kicsi gazdája hajtani is megtanult, szárnyalni kezdett.

Tekintetem visszatér a jelenbe. Látom, lendül az ég felé. Miféle ősi üzenetek mozgatják a kicsi lány izmait? A magasba tör, a bokrok dombjainál túlra. Elhagyja földhöz kötött léte bizonyosságait a részegítő égiért.

Kacag, nevet, a repülés szabályait betartva élvezi a szabadságot. Ha túlságosan magasra törne, a hinta lánca bizonyára rakoncátlankodni kezdene, kígyóvá tekeredne, sorsára bízná túlbuzgó utasát, aki a szabályos pályáról letérve a semmibe zuhanhatna. 

A hinta a legmagasabb ponton egy pillanatra megáll. A fölfelé igyekvő erők elapadtak, a lefelé húzók még nem ocsúdtak fel. Földi karok tartják a kislányt és az égiek ölelik. Erős volt, ügyes és bátor. A maga erejéből ért e világba.

Jutalom ez a pillanat. Most erőfeszítés nélkül csodálhatja a felhők ábráit. Elmerülhet a fehérekben és a kékben, tiszta színekkel térhet majd vissza a fűbe, a virágok közé, a fogócskázást kínáló sétányokhoz.
Repült idáig, nem, inkább ő maga volt a repülés. Önfeledten emelkedett és zuhant, és újra a magasba tört és ismét lefelé esett, közben táncot jártak a közeli házak tetői, kéményei, körvonalait vesztette minden arra sétáló gyermek, szülő s a legtarkább kutyák is. Csak repült és repült, néha a szemét is behunyta, ringatózott a kétféle vonzás erőterében, hol az egyik, hol a másik karjaiba vetette magát. Úgy győzött mindkettő felett, hogy megadta magát törvényeiknek. 

Elkönyvelte a sikerét, de hamar véget ért a varázslat s ő már esett is vissza. Mert jaj, nem lehet fent maradni! Úgy tört a magasba, hogy tudta, nem lehet odafenn berendezkedni s talán nem is érdemes. Az igazi izgalmak lent várnak rá, a napfényes ébredések, a bújócskázás a parkban, a labdázás a téren, a fröcskölés a medencében, az esti mesék. 

Megtapasztalhatta, hogy az élet legszebb pillanataiban is ott leselkedik a veszély és egy villanás alatt óriásnyira nőhet. Ezért érdemes a legnagyobb odaadással átélni a magasztos másodperceket, szemét megnyitni a felhők előtt, átadni arcát a nap sugarainak, felkínálni barna haját a szellőnek és a szélnek, mélyet lélegezni a bokrok fölött gyülekező jázminillatból. Nem herdálhatja el a boldogság idejét, mert közeleg a zuhanásé és ismét meg kell izzadnia azért, hogy elérje a jutalompontot.

Én mégis azt hiszem, a gyerekek nem csak ezen ajándék miatt szeretnek hintázni, hanem éppen a zuhanás, az emelkedés öröméért, a maguk keltette félelem izgalmáért, a feloldódásért, a repülés szépségéért, szabadság érzéséért.

Az ünnepi pillanat része csak a hintázás élményének. Nem, nem jól gondolom. E köznapi tetteket igénylő játék a maga egészében: ünnep.

A csúcspont után tehát jön a visszatérés. Ennek félelmét az is fokozza, hogy mindez hátrafelé történik. Nem látható, hova, merre, meddig tart a veszélyes utazás. Látom, hogy Gilla az emelkedés és zuhanás közben egyaránt megszakítás nélkül fölfelé néz. A fény, az ég felé, abba kapaszkodik. Most még csak sejtheti, hogy az élet legnehezebb időszakaiban a kilábalás apró csírája már nőni készül. 

Immár fölfelé repül, de ez is félelmetes, mert maga mögé nem lát, csak repül az ismeretlenbe.
- Mit hoznak holnapjaink? Nem láthatjuk előre. Csak az a fontos, hogy tudjunk mihez igazodni, hogy tekintetünket az égről le ne vegyük - töprengek. Az is eszembe jut, hogy a kiemelkedéshez, a fölfelé haladáshoz erőfeszítésre van szükség. A visszaeséshez elég a semmittevés. Ha fölfelé nem tör az ember, rövidesen a mélybe merül.

Aztán persze meglehet, minden töprenkedés helyett csak annyit kell tennünk életünkben, hogy erőnk, tehetségünk szerint könnyedén, lazán, de hajtjuk a „hintát”, tesszük a dolgainkat, megoldjuk a ránk mért feladatokat s akkor ki-ki eléri a neki rendelt magasságot.

Hintázik az unokám. Az igazi öröm mellett valóságos félelmet él meg, holott tudja, ha a szabályokat betartja – például beakasztja mag előtt a láncot – semmi baja nem történhet. Ég és föld között repül, de kedve szerint bármikor megszakíthatja a szédületet, abbahagyhatja a játékot, visszatérhet a biztonságot nyújtó földi létbe a biciklijéhez és a park ösvényeihez. 

Gilla mikorra az összes felhőt megszámolta és unta, hogy minden fordulónál ugyanaz a jázminág pislog reá, lassítani kezdett, majd a hintát leállította. Nem kellett ehhez mást tennie, mint mindent az ellenkezőképpen. Kirúgott a lábával, mikor hátrafelé repült s akkor húzta be szandálas tappancsait, amikor előre. Hálálkodás nélkül ugrott le a röptető játékról és már futott is a legközelebbi, földgömböt formázó mászóka felé. Kézzel-lábbal tornászta magát, hát persze, ismét csak fölfelé. Mászás közben eszébe sem jutott, hogy minden eget ostromló mozdulata erősebbé teszi izmait, dúsabbá a fantáziáját. 

Egy égitestet keresztben-kasban bejárni nem kis tett. Még akkor sem, ha gömbvasak formázzák kerületét. Hol a láb nem talál biztos támaszt, hol a kéz bizonyul erőtlennek. Az óvatlanok könnyen lepottyanhatnak róla.

Szaporáztam utána a lépteimet. Olyan távolságra álltam meg tőle, hogy ne zavarjam földgolyót bejáró önálló útjain, ne orozzam el a sikerét, de ha veszélyes helyzetbe kerülne, a karjaimba vehessem.