A generációk egymásba érnek
"Ki lépett ki a szerepéből? Minden felnőtt. Kicsit átvette a másikét, lecsípett belőle, átrendezte, újra pozícionálta. És akiért mindez történt, az az unoka, akinek így se apja, se anyja, se nagyszülője."
Kedves Magdi!
Többedszer olvasom most már szép írásodat, és mindannyiszor bólogatok magamban: igen, én is emlékszem, nekem is jut eszembe. Igen, „mikor mozdulok, ők ölelik egymást”.
És igen, vannak az életnek ihletett, kiemelt pillanatai. Te egy ilyet ragadtál meg éppen, a legkisebb unokád születése ihlette pillanatot. Fontos az ilyet rögzíteni, talán azért is, mert ritka, amikor ezeket az érzéseket osztjuk meg egymással - hiszen veszed észre nyilván te is –, inkább csak bajainkat sorolni állunk meg egy szóra.
Vagy hogyan is van például az olyan beszélgetések koreográfiája, amelyek a generációk közötti érzésekről szólnak?
Találkozol a Nagyszülővel. Beszélgetés indul, általános kérdések, mi újság, elfelhősödő tekintet, mosoly, „nem azért, mert az én unokám”, történetek az unokáról, unokákról. És te hogy vagy? – kérded. Ezután többnyire csend következik, pici zavar, esetleg az aktuális egészségügyi probléma. Még erősködhetsz. De arról, hogy ő, személy szerint Judit vagy Géza, hogyan van, arról nemigen tudsz meg többet. Még a gyerekről sem, tehát az unoka apja, anyja is alig futó említést érdemel. Mi történt? Hova tűnt a hajdani barát, osztálytárs, haver, szomszéd, ő hova lett? Vajon hol veszett el, olvadt fel a maga nagyszülőségében? Önként bujkál vagy kényszer hatása alatt áll?
Már úgy értem, a rámért kötelesség kényszerében, amely persze öröm is, de sok is, béklyó is néha. Mert veszed észre, hányan töltenek be hajdani nagy generációsok helyettes szülői szerepet? Tanulnak az unokával, viszik a tornára, úszásra, külön angolra, főznek rá és a kedvükért beiratkoznak a számítógépes tanfolyamra, hogy aztán jók legyenek ezen a pályán is. Persze, tudom, e nélkül nem működne a verkli, hajtanak a szülők, ha már olyan szerencsések, hogy van állásuk, és még a nagyszülőkkel is azonos településen élnek. Mert ha nem, akkor a nagymama – többnyire ő – ingázó lesz, néhány óra, és megérkezik priznicelni, lázat csillapítani.
Belép a szülő helyére, így aztán nem is képes már saját lányával, fiával anyaként, apaként szóba állni, csupán az unoka közvetíti kapcsolatukat, amelyben a nemzedékek egymásutánja által kijelölt hely egészen összezavarodott. Ki lépett ki a szerepéből? Minden felnőtt. Kicsit átvette a másikét, lecsípett belőle, átrendezte, újra pozícionálta.
És akiért mindez történt, az az unoka, akinek így se apja, se anyja, se nagyszülője. Valakik mások lettek. Nem szántszándékkal, nem előre kitervelt ármány következménye, ami történt, csak így alakult, ahogy mondani szoktuk, így hozta az élet. Így jártunk.
Valami történt. Emlékeznek még J.Heller regényére? Ahol valami történt, ki tudja mi, de valami biztos, amiért így jártunk. Aztán még sokmindenhogy járunk.
Ezt te is tudod, Magdi, aki családterapeutaként éled meg, én, aki például mediátorként. Jönnek a fiatal családok, a harmincasok, a negyvenesek, a párok, és egy idő után – anélkül,, hogy nyílna az ajtó – ott vannak a szobában a szüleik, gyerekeik nagyszülei, akik éppen otthon vigyáznak szorongva az unokára, amíg a fiatalok a kapcsolatukat igyekeznek segítségünkkel rendbe kalapálni. Jönnek a kötődni nem tudók, a leválni képtelenek, a folyton aggódók, az alig figyelők, a magányosak, a szorongók, mások, akik mindent ugyanúgy szeretnének, ahogy az velük volt, az ő gyerekkorukban, meg azok, akik minta nélkül próbálnak sose volt tökéleteset létrehozni.
Benépesül a szoba, a generációk egymásba érnek, és megpróbálnak szóba állni egymással. Úgy végre igazán. Mi meg azt gondoljuk – talán mondhatom a nevedben is? mondhatom? -, talán tudunk ebben a párbeszédben közvetíteni. A hídverésben.
Mit szólnál ahhoz, ha beszélnénk egymással mindarról, amit erről te is, én is gondolunk? Én abban bízom, Magdi, nem maradunk magunkra. Talán lesz kedvük mindazoknak, akik olvasnak, hallanak és látnak bennünket, továbbfűzni a szót. Én örülnék neki.
Ne haragudj, ha megtörtem az ünnepi pillanatot, amelyet te megörökítettél. Bár azt már úgysem lehet eltörölni, hiszen te rögzítetted. Csak továbbrajzoltam talán a képet, amely magában is megállt. Tettem mellé egy másikat.
Köszönöm, hogy erre alkalmat adtál, barátsággal,
Horváth Ida
mediátor
