Két legyet egy csapásra – családtörténettel a történelem és saját családunk jobb megértéséért

Kölöknet: A családi történetek felkutatása része az Alternatív Közgazdasági Gimnázium történelemoktatásának. Mi ez a projekt?

Flóra: A neve: családtörténet, családkutatás. Az emelt szintű történelem órákon, a 11.évfolyamon egy egész évet felölelő projekt, ahol az volt az elv, hogy a huszadik század történelmét, főleg a magyar történelmet hatékonyabban tudjuk megtanulni, ha kötni tudjuk a családtörténethez. Ez így is volt. Sokkal élénkebben megmarad, hogy mi volt’56-ban, ha tudod, hogy a nagymamád félt egy tank előtt átmenni, mert éppen kenyeret vittek az egyik rokonnak. Sokkal élénkebbek a történelmi képek a fejekben.

Dani: A családtörténet a nem emelt történelemtanításnak is része az AKG-ban, a nyelvi év után mindenkinek kell ilyet csinálnia. A nem emelten kicsit visszafogottabb, nem egy széles, átfogó kutatást kellett csinálni a családban, hanem egy témát adtak meg. Az 56-os forradalomról kellett kis kutatást végezni.

Flóra: Emelt szinten nem volt megadva a téma. Ki lehetett választani egy szereplőt, egy nagymamát vagy nagypapát. Egy egész élettörténetet kellett feldolgozni. Én a két nagypapám két nagyon különböző sorsát választottam, hogy ugyanabban az időben az egyiknek jó volt, a másiknak nem. Érdekes volt egymás mellé állítani őket. Elkértem az összes dokumentumot a nagyszülőktől, ezeket lefényképeztem, beszkenneltem és felhasználtam. Például a menleveleket arról, hogy ki mikor hol volt, hol lehetett lakni. Ezeket a tényeket gyakran a nagyszülők is elfelejtették. Volt az évfolyamon, aki levéltárból dolgozott, de nekem szerencsém volt, mindkét nagypapám elrakta a dokumentumokat. Mivel az egyik nagypapám már nem élt, ott a nagymamámtól kérdeztem az életéről, és a naplójának részleteit is feldolgoztam.

Dani: Én is két szereplőt választottam, az egyik nagyapámat és a nagymamám testvérét. Főleg interjúkat készítettem és ezt dolgoztam fel.
 

Kölöknet: Hogy fogadták a családtagok ezt a dolgot?

Dani: Azon lepődtem meg, hogy azt hittem, hogy nagyon nehéz lesz bármilyen információt kihúzni az idősekből, mert hogy ez azért mégiscsak egy trauma, ami akkor történt velük, de mivel ezek régi események, és nem rögtön egy generációval lejjebb, hanem egy eggyel későbbi generációnak mondják el a történeteiket, ezért már mernek beszélni. Szerintem ez volt a lényege a családtörinek, hogy az unokákat és nagyszülőket közelebb hozzák egymáshoz, megismerjék egymás történetét, mert rémisztő, hogy mennyi mindent nem tudunk egymásról. Kerültek elő olyan dolgok, amiket eddig senki sem hallott. Szerintem ezért fontos, hogy beszéljünk ilyenkor ezekről, mert most még el lehet érni ezeket az eseményeket átélt embereket, hogy feldolgozzuk ezt a traumát, mert nyilván családon belül kell feldolgozni. És ez csak úgy lehetséges, ha beszélnek róla. És az is fontos, hogy az idős családtagok is nagyon örültek, hogy valaki érdeklődik. Amúgy sose mertem volna megkérdezni, hogy mi volt veled ’56-ban.

Kölöknet:Tehát ez a beszélgetés számukra is egyfajta mentális feldolgozás volt?

Dani: Biztosan. Nagyanyám testvére elsírta magát, miközben beszélt. Saját lánya kérte, hogy hagyjam abba az interjút, mert lehet, hogy megerőlteti. Én úgy láttam, hogy az, hogy ezek most hirtelen feltörtek a felszínre, neki egy megkönnyebbülés volt és jó volt. De nem volt könnyű őket beszéltetni, nem olyan volt, hogy leültek és vicceskedve elmesélték, hogy mi történt, hanem úgy mesélték el, mint ami trauma volt.

Kölöknet: Ez ugye betudható a témának?

Dani: Igen, második világháború, ’56. 

Flóra: Az én esetem kicsit más volt. Az egyik nagypapám nagyon szeret beszélni, szinte várta a napot, leültünk, volt süti, elkezdett beszélni, gyakorlatilag lehetőségem se volt kérdezni, mert mondta magától, ahogy a fejében létezik. És itt van egy buktatója a családtörinek, ezért azt tartom jobbnak, ha ez kutatómunkával párosul. Azt vettem észre, hogy sokan homályosan emlékeznek és van, aki ezt kipótolja, azokat a részeket, amik nem tiszták, kiszínezi, kitölti. És van aki, mint a másik nagyanyám, akitől kérdeztem a másik nagypapám életéről, olyankor azt mondta, hogy erre pontosan nem emlékszik, de megpróbálta leírni, ő nem töltötte ki, arról beszélt, amire emlékezett. Így el kellett gondolkoznom, hogy nem minden valósághű, vannak furcsaságok. Egyébként nem éreztem egyik nagyszülőnél sem, hogy elnyomta ezeket az élményeket, inkább azt, hogy messziről kell kutatni és érzelemmel párosul a történetek elmesélése. A másik nagymama, ahogy érkeztünk a jelenkorhoz, egyre ingerültebb lett az aktuális dolgok miatt. A régi emlékeket újraélik, de a jelenkornál sokkal érzelemdúsabb és ingerültebbek.

Kölöknet: Nem éreztétek, hogy nem szívesen emlékeznek vissza, mert az öregségre emlékezteti őket?

Dani: A nagymamám testvérénél, amikor elkezdett sírni, látszódott, hogy ezekre nagyon régóta nem gondolt, ezek nem olyanok, amik naponta feljönnek. Áttört a gát, öntötte magából, 56-tal kezdtük, és az összes második világháborús történet kijött belőle. Nem is értettem, miért akarta leállítani a lánya. Én is nagyon örültem, hogy így történt és nem volt belőle konfliktus.

Flóra: Nálam ilyen nem volt, szerintem, aki kiegyensúlyozott és jóban van magával, az nem sír a régi fényképeken. A nagymamám szívesen vette elő a fényképeket, és ha valami huncutság jutott az eszébe a képről, mint a nagypapám és két testvére, a három fiú, akik ugráltak esernyővel és egyszer felakasztották a legkisebb kisfiút, hogy megnézzék, hogy mi történik, aztán az anyjuk vágta le, az ilyen turpisságokat elmondta.

Dani: De nem magáról beszélt, hanem a férjéről.

Flóra: De, magáról is beszélt, magukról. Főleg a kapcsolatukról, és bár már nem élt a nagypapám, nem volt fájó. Olyan volt, mintha visszatekerné a fejében az időt, és amikor arról beszélt, hogy milyen ingerült volt, mert nem vette észre a nagypapát egy kávézóban, mert újságot olvasott, és hogy lehet újságot olvasni, ha megbeszélnek egy találkozót, akkor megint egy kicsit ideges lett. Nem szomorú volt, hanem visszatekerte a dolgot és újra átélte, de utána visszajutott oda, ahol jelenleg van.

Kölöknet:Ti hogy éltétek ezt meg?

Dani: Rengeteg újdonságot hallottam. Nagyapámnál érdekes volt, hogy 56-ban repülőszerelő volt, amikor a forradalom kitört, és kivezényelték őket egy objektum védésére. Azt mesélte, hogy levitték őket, de fegyvert az ígérettel szemben nem kaptak, ezért arra emlékszik, hogy a dühöngő forradalmárok hogyan verték meg őket. Akkor még nagyon fiatal volt, nem állt még egyik oldalon sem, de ez egy meghatározó dolog volt, hogy melyik oldalon álljon. Az volt a megrázó, hogy bezárták őket egy sötét helyre, és azt mondták, hogy ki fogják őket végezni. Azt mesélte, hogy amikor két nap múlva kihívták őket egy térre, akkor egy mellette álló azt mondta, hogy ők többen vannak, mint az őrök, ezért törjenek ki. Elmesélte, hogy ő nem látta mi történik hátul, de nyilvánvaló volt, hogy az őröket megölték. Egész hazáig futott, és ő ezt nem tudja, de a szülei szerint két napig aludt és akkor őszült meg. Ebből a szemszögből nem azt mondom, hogy egyet értek vele, de megértem, hogy van, akinek a forradalom ellenforradalom.

Flóra: Abszolút adott pluszt nekem is a családtöri. Ami nekem érdekes volt, az a nagymamám és nagypapám. A nagypapámat én már úgy ismertem, aki nem teljesen ép. Nem láttam az ő házastársi kapcsolatukat, egy öreg pár voltak, ahol az egyiknek ápolni kell a másikat. Nekem teljesen újak voltak a képek, a romantikus levelek és az, amikor nagymamám arról beszélt, hogy hogyan randiztak. Egyáltalán nem volt előttem, hogy hogyan léteztek együtt és az ’56, menekülések, kitelepítés során, amikor nem tudtak együtt lenni, hogyan oldották meg a találkozásokat. Itt is előjött egy trauma, a második világháborúban a nagypapám, mint tüzértiszt, lelőtt egy orosz gépet, ahol a pilóta nő volt, és a nagymamám mesélte, hogy ez mennyire megviselte a nagypapámat. Azt, hogy gyakorlatilag megölt egy nőt, nem tudta feldolgozni.

A nagypapám naplói nagyon hasznosak voltak és nagyon részletesek. Érzelem nélkül volt írva, pragmatikusan arról, hogy hogyan menekültek a frontról, ahol gyakorlatilag harakiri lett volna ott maradni. Tíz ember tartozott alá, akikért felelősséget érzett. Arról írt, hogy sikerült a cipőjük valamijét lecserélni gerendára és így sikerült elérni, hogy a vagonban, ahol minden elázott, ne vízben feküdjenek a katonái. Folyamatos bizniszelés ment öt oldalon át. Félelmetesek lehettek a szellemvárosok, ahol a pincékben kutattak, találtak mindenféle cipőtalpat, műanyagot és azokat a következő városban elcserélte valamilyen kajára. A pirított hagyma volt a luxus.

Volt egy mókás jelenet, amikor egy nagyobb úton jött szembe néhány német katona, nagypapám bevezényelte az embereket az árokba. Jól beszélt németül és jogra járt. Nagypapám „bekamázott” valamit arról, hogy miért jönnek vissza, hogy van valami jogi cikkely és annyira meggyőző volt, hogy a német tiszt valószínűleg abban is elbizonytalanodott, hogy éppen hol van jelenleg. Mivel nem látta a többieket, hanem azt látta, hogy csak egy ember áll vele szemben, egy alacsony, szemüveges alak, aki folyékonyan beszél németül egy jogi paragrafusról, valószínűleg nem akarta rögtön visszaküldeni a frontra, mert talán jobb is, ha nincs ott. Továbbvonultak így a főváros határáig, ott szétváltak, mert jobb volt egyedül, egyesével nem voltak feltűnőek. Trükkösen, vonatról leugrálva, villamosra fel-le ugrálva hazamentek.

Kölöknet: Többet tudtál meg így nagyapádról?

Flóra: Róla nem tudtam sokat, kiskoromban sokat mesélt, de akkor se magáról. Könyveket olvasott, Gárdonyi Gézát, Pál utcai fiúkat, a csillagokról, meg a katonatörténetekről is, de ott hamarosan horkolásba fulladt a történet. Később, amikor idősebb voltam, már nem volt szellemileg ép. Nem költöttem semmilyen múltat a fejemben, egyszerűen több lett, nem más.

Kölöknet: Ad ez a tudás, hogy tudjátok honnan jöttek a nagyszülők, számotokra biztonságot?

Dani: Nem őket látom másnak, hanem a történelemhez való viszonyom változott meg. Abban segít, hogy tudjuk, bármilyen helyzetbe belekerülhetünk, és a környezetünkön múlik az, hogy mi hogyan viselkedünk. Innentől kezdve az összes folyamatot könnyebb átlátni a történelemben. Ez azért is fontos, mert olyan dolgok történtek a 20. században, amik számomra még most is nehezen elfogadhatóak, de ha pici történetekre lebontjuk, akkor jobban értjük.

Flóra: Élővé teszi, amit lehet. 

Kölöknet: Az évfolyamon voltak-e olyan történetek, amik megmozgatták a gyerekeket?

Dani: Nem nagyon beszél senki a történeteiről, megőrizték családon belül.

Flóra: Nálunk volt erre egy külön délután, ahol a tanár kiemelt néhány történetet és arról beszéltek személyesen. Nem emlékszem pontosan a történetekre, mindenki el volt foglalva a saját családjával, de mindenki feldolgozta és mindenkit érdekelt. 

Dani: Nem voltak megrázó dolgok és azt gondoltam, hogy ők nem tudtak meg ilyen történeteket. De most utólag úgy gondolom, hogy én se meséltem el ezeket a történeteket. 

Kölöknet: Érdekes lett volna megosztani, nem?

Dani: Nem, nem szívesen mondtam volna el csak úgy a történetet.

Flóra: Nálunk a tanár megkérdezte, hogy van-e valaki, aki el szeretné mondani. Volt, aki nem akart erről beszélni, csak leírta. Mindenhol voltak traumák. Volt, aki alig foglalkozott a projekttel, volt,aki igen, de már eleve ismerte a történeteket és volt olyan is, ahol kiderültek új dolgok, amik megrázóak voltak. Mindenki másképpen dolgozta fel. Az én családtörim is tele volt traumával, de nem kezdtem el bőgni rajta. 

Dani: Szerintem mindenkinek megrázó élmény volt. Az, hogy erről nem beszélünk, az azt bizonyítja, hogy ez egy olyan dolog, amit még mi sem dolgoztunk fel. Én azért nem beszélek erről, mert még magamban sem tudtam feldolgozni. Ezek nem olyan történetek, amiket elmond az ember, ehhez idő kell. Amikor megtudunk egy ilyen történetet, nem megy olyan könnyen ennek az átadása.

Flóra: Ez éppen a mi generációnk feladata. Ezek a dolgok nem velem történtek, de olyanokkal történtek, akik rokonok, ezért még jobban tudjuk mérlegelni, hogy mit nem szabad elkövetnünk az életünkben. 

Kölöknet: Köszönöm, hogy megosztottátok velünk az élményeiteket.