Szülők és kortársak

A gyermekek különböző családokból és kultúrából, eltérő szokásokkal, eltérő értékrenddel érkeznek az iskolába, ahol egyszerre szembesülnek egymás különbözőségével és az iskolai elvárásokkal. Utóbbiak vagy megerősítik az otthon tanult viselkedéseket, vagy ellenkezőleg: eltérnek tőlük, és így a kétféle elvárás konfliktusba kerül.

Beilleszkedés az iskolában, a kortárscsoportban

A család érzelmi szerepe a gyermek életében meghatározó. A meleg, támogató családi háttér, a biztonságos szereptanulási és azonosulási lehetőségek segítik az eligazodást, az énkép kialakulását. (A gyermek olyan kedves szeretne lenni, mint Anya, olyan ügyesen szeretné megfogni a villáskulcsot, ahogy Apa stb.)  Fontos, hogy az iskolába kerülés idején, otthon azokat a viselkedéseket dicsérjék, amik összhangban vannak a társadalmilag elfogadott normákkal (a gyermek „építsen” és ne romboljon; tudjon másokhoz alkalmazkodni, együttműködni, figyelni másokra).

Ezek a készségek a szülői megerősítések hatására fokozatosan belső ösztönző erővé válnak. Ösztönző erő a megfelelési vágy is: a gyermek szeretne megfelelni a szülőnek, a pedagógusnak, a kortársaknak. Nem biztos azonban, hogy a családi hagyományok, értékek, elvárások megegyeznek az iskoláéval, és különösen eltérhetnek a kortárscsoportétól. A nem ritkán ellentétes elvárásokból fakadó feszültség belső vívódáshoz vezet. Ilyenkor a fiatal látszólag átveszi például a kortársai által kialakított csoportnormákat, de valójában nem tud azonosulni velük, s így válságba kerül önmagán belül. Ezt a lelkiállapotot nevezzük identitásválságnak.

Hogyan jön létre mindez?

A felcseperedő gyermek énképe a családban alakul ki. Ez lehet negatív vagy pozitív, az azonban biztos, hogy az otthoni értékrendszer talaján áll. Ez az önkép meginoghat, amikor a gyermek más szereplőkkel is kapcsolatba kerül. Lehet, hogy amiért otthon dicsérték, azért az iskolában a tanárok nem lelkesednek (például „vagányságáért”, kezdeményezőkészségéért); vagy az otthon értékelt „jótulajdonságával” a kortársainál nem ér el sikereket. (Például egy gyereket otthon a szülei jónak, becsületesnek, szorgalmasnak találnak; kortársai viszont strébernek tartják és kiközösítik.) De megtörténhet mindez fordítva is: akit otthon linknek, lustának, semmirekellőnek tartanak, az kamaszkorban az osztály vezéralakja lesz, mert megtestesíti a többiek felnőtté válási, függetlenedési törekvéseit.

Ha otthon keveset foglalkoznak a gyerekkel, beszédkészsége és társas készségei lassabban fejlődnek, s ez megnehezíti számára a társas kapcsolatok kialakítását. Hátrányos helyzetbe kerülhetnek azok a fiatalok is, akik úgynevezett „zárt”, kifelé kevés kapcsolatot tartó családban növekednek. Ők csak a családjuk körében érzik biztonságban magukat; a külvilág számukra veszélyes, ellenséges tér. Nehezen alakul ki bennük a bizalom, nehezen alakítanak ki kapcsolatokat, és őket is nehezen fogadják el.

Másoknak megfelelni...

A család befolyása az iskolába kerülés után, a gyermek növekedésével csökken, s viselkedésére egyre nagyobb befolyással bír a külvilág (a pedagógusok, az osztálytársak, a kortárscsoportok). Kisiskoláskorban a tanító a legfontosabb tekintély: a gyerek számára elsődleges, hogyan ítéli meg őt. De nagyon fontos az osztálytársak véleménye is, akikkel egyre több időt tölt együtt az iskolán kívül is.

A gyermek keresi a helyét az osztályban: kiharcol magának bizonyos pozíciókat, vagy éppen kirekesztődik, peremhelyzetbe kerül. Közben alakul az értékrendje, fejleszti önkifejezési képességét, megtapasztalja a közösségi élményeket. Megtanulja érvényesíteni az érdekeit, magára vonni a társai figyelmét, elfogadtatni, megszerettetni magát.

Eltérő elvárások

A kamaszkorban robbanásszerűen megnő a kortárskapcsolatok jelentősége. A kortárscsoport kialakítja a saját normáit, amely megnyilatkozhat az öltözködésben, a viselkedési- és beszédstílusban, s a közös szokások is erősítik az összetartozás érzését. Igyekeznek a csoport belső normáinak megfelelni, s ez akkor is így van, ha ezzel konfliktusba kerülnek a környezetükkel (például hangoskodás a járműveken, többeket megbotránkoztató öltözködés stb.). A társak elfogadására való igény elsődlegessé válik, hiszen a fiatalok egymás közt élik meg az egyenrangú kapcsolatot. A közös normák betartása mindenek előtt való; így védik magukat a kirekesztéstől, a magánytól, az agressziótól.

A csoportokban kialakul egy rangsor, ami általában nem azonos a pedagógusok által meghatározott hierarchiával (ha a csoport tagjai egy iskolából verbuválódtak), bár a gyerekeket részben befolyásolja a tanárok minősítése is. A társas kapcsolatokban ilyen módon új és más élményeket szerezhetnek a gyerekek. Míg az átlagos családban a gyermek biztos lehet abban, hogy gondoskodnak róla, hogy szeretik és elfogadják, addig a kortársai között meg kell küzdenie a csoportban elfoglalt rangjáért.

A gyerekek érvényesülési lehetőségeit a kortársközösségekben kezdetben meghatározzák a családi kapcsolataik, hiszen először azokat a viselkedéseket kezdik alkalmazni, amik otthon eredményesnek bizonyultak. Azonban a kortárscsoportban ezeknek csak egy része kap megerősítést. Így az otthonról hozott minták gyakran módosulnak, és most ez fog visszahatni a családi kapcsolatokra, testvérkapcsolatokra is.

Az otthonról kapott muníció

Miben tud segíteni a család, hogy a gyermek jól kezelje az oly annyira fontos kortárskapcsolatokat?

Meghatározó a meleg, biztonságos, odafigyelő családi háttér, ahol a gyermek személyisége kibontakozhat. Ahol reálisak a gyermekkel szembeni elvárások, s a gyermeknek alkalma van az önállóság gyakorlására, a döntések meghozatalára, véleményének kinyilvánítására. Így  pozitív énképe alakul ki, s erősödik az önbizalma. Emellett fejleszteni kell azokat a készségeket, amelyek segítik a konfliktusok eredményes kezelésében, a kudarcok elviselésében, a társas kapcsolatok kialakításában. A szülőknek, ha szükséges, változtatniuk kell túlzott elvárásaikon, túlkorlátozó nevelési stílusukon; így a gyermek könnyebben tudja összeegyeztetni a család, az iskola és a kortárscsoportok követelményeit.