Pótolhatatlan kötődés

Nagy port kavart nemrég annak a majdnem kilenc hónapos kisfiúnak az esete, akit háromnapos korában szállítottak betegsége miatt a szegedi klinikára. Ezúttal nem a gyermeken elvégzett sikeres szívműtét miatt került a hír a címlapokra, hanem azért, mert a szülei – bár állapota lehetővé tette volna – mégsem vitték haza Jancsikát.

Többször is szem- és fültanúi lehettünk a televízió képernyőjén keresztül, hogy a kórház dolgozói rajonganak érte: a kezelőorvosa és a nővérek is elhalmozzák szeretetükkel, és az orvostanhallgatóknak is nagy kedvence a bájos csöppség. Ha minden igaz, a kisfiút azóta az apai nagymama fogadta magához, ő és a férje vállalták, hogy gondját viselik az unokájuknak. Úgy tűnik tehát, hogy végre minden rendben van. Hiszen Jancsikát a klinikán meggyógyították, az ott dolgozók rajongtak érte, most pedig valószínűleg szerető család veszi körül.

Az anya-gyermek kapcsolat kialakulása az ember - és még sok más élőlény - számára létfontosságú.  A kisbaba ugyanis nem képes e nélkül életben maradni. De nem elegendő pusztán táplálni, tisztába tenni, megfürdetni, felöltöztetni a gyermeket. A tudományos eredmények azt mutatják, hogy – bármilyen odaadással is teszi valaki – ez önmagában nagyon kevés a normális fejlődéshez. Az embernek alapvető szükséglete a biztonság is, amit csak úgy kaphatunk meg, ha van állandóság az életünkben, ha tartósan kötődünk valakihez.

A csecsemő biztonság iránti vágyát fejezi ki a Hermann Imre által felfedezett megkapaszkodási ösztön és a Moro által leírt átkaroló reflex. Valamikor ugyanúgy a létfenntartást szolgálta mindkettő, mint a táplálkozási reflex. Ma már nem ugrálunk a fákon, és két lábon járunk, így a kezünkkel képesek vagyunk megtartani a gyermekünket, ő pedig nincs rászorulva arra, hogy reggeltől estig rajtunk csimpaszkodjon. Mégis működik bennük az ősi ösztön – elég, ha csak arra gondolunk, hogyan szorítja meg a tenyeréhez érintett ujjunkat, vagy hogyan kapaszkodik belénk, ha megretten valamitől.

Harry F. Harlow, amerikai pszichológus a 60-as években vizsgálta meg azt a kérdést: vajon a kismajom azért kapaszkodik egész nap az anyjába, mert táplálékot kap tőle, vagy a biztonságot adó testi kontaktus is meghatározó szerepet játszik ebben. A tíz legkegyetlenebb pszichológiai kísérlet közé sorolják a rézuszmajmokkal végzett kísérletét. Az újszülött állatokat elválasztotta a szülőanyjuktól, és egy szőrméből, illetve egy fémből készült műanyát adott melléjük.

Harlow kísérletsorozatának az egyik legfontosabb tapasztalata látható a videofilmen: ha a táplálékot a fémanyától lehetett megszerezni, a kis rézusz akkor is sokkal több időt töltött a szőranyába kapaszkodva. A fémanya „szolgálatait” csak az éhségének csillapítására vette igénybe, ami egész nap összesen két órát jelentett, míg legalább tizenöt órán át csimpaszkodott a biztonságot jelentő puha szőrmébe. Ebből arra következtethetünk, hogy az anya-gyerek kapcsolatnak – a táplálkozás mellett - meghatározó vonása a testközelség. Harlownak ez a kísérlete igazolja Hermann megkapaszkodási elméletét, és azt is sugallja, hogy a gyereknek az anyjához való viszonya a táplálkozás mellett a biztonság igényét is magában foglalja.

Harlow, és később mások pszichológusok, azt is vizsgálták, hogyan alakul a szülőanyjuktól elszakított kismajmok élete. A teljesség igénye nélkül, íme néhány fontosabb tapasztalat.

Megfigyelték például, hogyan viselkednek a játszószobában a szőranyán, a fémanyán és a műanya nélkül nevelt egyedek. A szőranya „gyerekei” az anya jelenlétében képesek voltak megbarátkozni a játékszerekkel, ám ha a „mama” nem volt jelen, akkor csak vinnyogtak, a sarokban kuporogtak, az ujjukat szopták. a fémanyán vagy műanya nélkül nevelkedett állatok az „anya” jelenlétében sem voltak hajlandók játszani, csak rémülten rohangáltak, földhöz verték magukat, esetleg mozdulatlanul gubbasztottak. Vagyis a szőranya tudott valamennyi biztonságot nyújtani a rézusznak.

Ki kell azonban ábrándítanom azokat, akik azt hiszik, hogy a szőranyával pótolható az édesanya. Az ún. hempergő-kísérletek bizonyítják, hogy az igazi szülő semmivel nem helyettesíthető. A kismajmokat külön ketrecben nevelték, mindegyiket a saját „anyjával”.

A ketreceken volt egy olyan kicsi nyílás, amelyen át a kölyök egy közös térbe juthatott a többi egyeddel. A kismajmok játékát figyelve látható volt, hogy a fémanyán nevelkedettek a játszószobában tapasztalt viselkedési formákat produkálták, míg a valódi anyán és a szőranyán nevelkedett állatok fenntartották a kapcsolatot az anyjukkal, folyamatosan vissza-visszajártak hozzá, játékokat vittek oda neki.

A különbség akkor mutatkozott meg közöttük, amikor játék közben megijedtek valamitől. A valódi anya kölykei a saját anyjukhoz rohantak ilyenkor, a szőranyán nevelkedetteknek viszont mindegy volt, hogy melyik szőranyához bújva találtak menedéket. Vagyis a műanyához fűződő kapcsolat mással is helyettesíthető, a valódi anyához fűződő biztonsági kapcsolat viszont egyedi, felcserélhetetlen, „személyes”, akárcsak az emberi kötödések. A szőranyán nevelkedett rézuszoknak az anyáról való leválás is sokkal nehezebben megy, mert nem sajátítják el az anyjuktól az ehhez szükséges viselkedési formákat.

Harlow kísérleteinek meglepő eredménye volt az, hogy az elszigetelten vagy műanyán nevelt majmok felnőtt korukban általában kerülték a szexuális életet. Némelyik nőstényt mégis sikerült megtermékenyíteni, csakhogy valamennyien rossz anyák lettek. Vagy durván bántak a kicsinyükkel, vagy teljesen közönyösek voltak iránta.

A rézuszmajmokkal végzett kísérlet fontos tanulságokkal szolgált az emberi anya-gyermek kapcsolatot illetően is. Az embergyerek nem sokban különbözik a kismajomtól e tekintetben. Elsődleges kötődés (vagyis anya vagy stabil anyapótlék) nélkül a csecsemők sem fejlődnek a megszokott, természetes módon. Leginkább a társas kapcsolataikban mutatkozik meg majd az érzelmi biztonság hiánya. Számos adat alátámasztja, hogy az anyai szeretet nélkül nevelkedettek nagyobb arányban válnak antiszociálissá vagy bűnözővé. Mint ahogy azt is, hogy az anya jelenlétében létrejött szeretetteljes légkörben még a szociális hátrányokkal szemben is védettebbek a gyerekek.

Azt most még nem lehet megmondani, hogy Jancsikában milyen nyomot hagyott a kilenc hónapos kórházi tartózkodás. Csak remélni lehet, hogy az orvosok és nővérek figyelme és szerető gondoskodása legalább részben pótolni tudta az anyai törődést, és hogy a nagymamánál lélekben is egészséges felnőtté cseperedhet.

Hogy miként alakulhatott volna a kisfiú sorsa, ha a nagyszülei nem vállalják a nevelését? Hamarosan erről is olvashatnak majd a Kölökneten.