Iskolai gyerek – otthoni gyerek

Otthon angyal – az iskolában ördög

Ha azt olvassuk az ellenőrzőben, hogy gyermekünk

• rendszeresen zavarja az órát,
• állandó bohóckodásával akadályozza társai tanulását,
• minősíthetetlen hangon és stílusban beszélt a tanárával,
• fizikailag bántalmazta az osztálytársát,
• veszélyeztette társai és önmaga testi épségét,
• hangoskodik, kiabál és rohangál a folyosón,
• óra alatt telefonál/rágózik/levelezik, stb.,

 akkor először is megkérdezzük csemeténket, hogy mi is történt.

Néhány példa a lehetséges gyermeki válaszokból:

•  Én csak válaszoltam.
•  Olyan unalmasak az órák!
•  Ha tudnád, hogy kiabált velem az ofő!
•  Tamás már hetek óta szórakozik velem, most végre alaposan megkapta.
•  A hetedikesek felrúgták a labdát az öltöző tetejére, naná, hogy lehoztam,
•  Mindenki más is rohangált,
•  Nem csak én telefonáltam, de engem kaptak el/elfelejtettem kiköpni a rágót óra előtt /jellemző, hogy pont nálam veszi észre a levelet...

Tegyük fel, hogy valóban úgy történt minden, ahogyan gyermekünk előadja, jogos a felháborodása az igazságtalan beírás miatt. Hajlunk arra, hogy neki adjunk igazat, főként, ha látjuk elkeseredett képét, esetleg kibuggyanó könnyeit. Mi szeretjük, jól ismerjük, és megbízunk benne, el sem tudjuk képzelni, hogy az ellenőrzőben szereplő vádak igazak lehetnek.

Otthon csendes, viszonylag rendes, jóérzésű, talán néha szemtelen a gyerek, de hogy ilyen elvetemült lenne, azt nem tudjuk elhinni. Általában az iskolát, a tanárokat, esetleg a többi gyereket hibáztatjuk. Nagyon nehéz, sőt fájdalmas tudomásul vennünk, hogy gond van a „neveltünkkel”. A vele adódó problémák általában lelkiismeretfurdalást keltenek bennünk: talán szigorúbban kellett volna fogni, talán a válás miatt lett ilyen, valamit bizonyára elrontottunk...

A szülők nagy része valójában szégyelli magát az ilyen helyzetek miatt, hiszen saját nevelése kudarcát látja gyermeke viselkedésében. Az önvádat segít elviselni, ha másokat hibáztathat, ha rajta kívül álló okokat is talál gyermeke vétségeire. Nem bűnbakot keres, csak enyhítő körülményeket, és néha valóban léteznek olyan események, előzmények, amelyek a hibát, szabályszegést és a többi problémát más megvilágításba helyezik.

Csak ne lenne ott az a fránya „rendszeresen” meg „állandóan” meg „minősíthetetlenül”!

Aztán a fogadóórán esetleg még az is kiderül, hogy gyermekünk nem csupán  "rendszeresen zavarja az órákat", hanem durván, trágár módon beszél, és csak azért nincs több beírása, mert folyamatosan letagadja az ellenőrzőjét.

Mi – vérmérsékletünktől és előzetes tapasztalatainktól függően –  különbözőképpen reagálunk az ilyen helyzetekre. Egyesek harcba szállnak szívükről szakasztott magzatuk védelmében, és felsorolják az: enyhítő körülményeket. Akadnak olyan szülők is, akik  biztosítják a pedagógust arról, hogy otthon majd jól megrendszabályozzák az ebadta kölykét. Érzékenyebb anyukák zsebéből ilyenkor előkerül a zsebkendő...

Az iskolában angyal – otthon ördög ( ilyen is előfordul!)

Az iskolai „angyalok”  csendes, visszahúzódó magatartásukkal, passzivitásukkal tűnnek ki a rendszerint erős egyéniségekkel vagy csak túlzottan hangos, erőszakos gyerekekkel teli osztályokban. Ők otthonról más mintát visznek, más értékeket, más viselkedést tartanak normálisnak. A pedagógusoknak is sokkal nehezebb őket megismerni, mivel általában kevésbé kommunikatívak. Ha ilyen mentalitású gyermekünk van, akkor kegyetlen érzés megtapasztalni azt, amikor az otthon cserfes, jó humorú, élénk kamaszról kiderül, hogy egyetlen barátján kívül nem beszélget senkivel, és nem szívesen veszt részt az osztály életében. Nem értjük, miért nem tud kibontakozni, miért nem talpraesettebb, miért nem tudja, vagy akarja megmutatni a tehetségét.

Mi a teendő az iskolai ördögökkel?

Lehet-e egy kamasztól azt követelni, hogy mindig egyformán viselkedjen, az osztályban éppúgy, mint otthon? Persze, de akkor a szülőknek és a pedagógusoknak  is példát kell mutatniuk: a szabályokat mindig  betartani, emberségesnek és megértőnek lenni, és minden megnyilvánulásukkal  azt kifejezni, hogy az ő személyiségüket nem a körülmények alakítják, hanem „belülről” vezéreltek. Sajnos kevés ilyen felnőttet ismerünk... 

:

A kamaszodással kezd meglazulni a szoros érzelmi kötelék, és a felnőttek tekintélye már nem ragyog olyan fényesen, mint kisgyermekkorban. Minden megváltozik: már nem vagyunk mindenhatók, a kamaszszemek egyre inkább a hibáinkat, hazugságainkat veszik észre, és már nem akarnak a felnőttek szabályai szerint élni. Minél idősebb a gyermek, annál erősebben szeretne megfelelni a kortárscsoport elvárásainak, és annál inkább halványul a családban tanult szabályokhoz való alkalmazkodás igénye.

Az a kamaszfiú, aki otthon ki sem ejt a száján egyetlen csúnya szót sem, mert így nevelték és így szokta meg, a suli kapuján kilépve olyan trágárságokat ereszt meg, hogy a kocsiból kiszálló édesanyja megdermed a rémülettől. Ez a közönséges és durva kölyök lenne az ő fia? Ugyanaz, aki otthon jólnevelt  és illedelmes? Kinek akar megfelelni? Otthon a szüleinek, de a közösségben a haveroknak.

Mégis, mit tehetünk, ha nem tudjuk elfogadni gyermekünk ördögségét? Ha úgy érezzük, hogy az iskola vagy az osztály vagy a barátai általunk elfogadhatatlan módon változtatják meg viselkedését? Vigyük át egy másik iskolába? Tiltsuk el a barátoktól?  Szerencsére a legtöbb esetben csak „túl kell élnünk” ezeket az éveket, a kamaszkor végén lecsendesednek, megérnek, megszelídülnek, és viselkedésük egyre inkább elfogadható lesz számunkra is.

De addig is  feltétlenül tegyünk meg két dolgot: egyrészt biztosítsuk arról, hogy bár viselkedése nem tetszik, de szeretetünket emiatt nem veszítheti el, másrészt nagyon határozottan mondjuk meg, hogy milyen határok között toleráljuk a kilengéseit.

:

Az ellenőrzőbe beírtakra például ne mondjuk, hogy nem számít, mivel ezzel egy másik felnőtt döntését kérdőjelezzük meg. Ha ellenvetésünk van, akkor ezt a pedagógussal beszéljük meg. Mi sem szeretnénk, ha egy tanár  megkérdőjelezné  gyermekünk előtt a mi szülői kompetenciánkat. Mondjuk el, ha a viselkedése nem tetszik, de azt is fogadjuk el, hogy neki is joga van a mi viselkedésünkről véleményt mondani. Természetesen ismét mi leszünk a minta!

És az iskolai angyalokkal?

Könnyebbnek tűnik, de valójában nehezebb dolgunk van az „angyalokkal”, hiszen ők otthon tudják csak valódi személyiségüket megmutatni. Egy szülő nem ülhet be gyermeke mellé a padba, nem noszogathatja, hogy jelentkezzen, hogy barátkozzon, hogy vegyen részt az osztály életében, vagy hogy egyáltalán szólaljon már meg, ne üljön kukán a padban minden szünetben. Bármennyire is fáj, el kell fogadnunk, hogy pozícióját a közösségben csak ő maga teremtheti meg; de az is előfordulhat, hogy nem akar abba a közösségbe tartozni, és nem akarja azok értékrendjét sem elfogadni, ezért inkább kívülálló marad. Talán egy másik iskolában, egy másik életkorban fog igazán kibontakozni, ahol majd olyan lehet, mint amilyennek otthon megismertük. A recept ugyanaz: biztosítani őt szeretetünkről, lehetőséget adni neki, hogy beszéljen a gondjairól, ha  igényli, segíteni neki problémái feldolgozásában, és elfogadni személyes döntéseit.

Ha a fenti példák közül egyik sem illik kamaszodó gyermekünkre, akkor szerencsések vagyunk. Én viszonylag kevés ilyen szülőt ismerek...