Együttműködő versengés
Az együttműködés és a versengés nem zárja ki egymást, sőt, a két magatartásforma együttesen fordul elő. Ha gyerekeket nevelünk, ennek tudatában kell lennünk, és segítséget nyújtanunk nekik abban, hogy képesek legyenek konstruktív módon versenyezni, vállalni az ezzel járó feszültséget, hasznosítani a tanulságokat. Persze, ez a dolog ennél sokkal bonyolultabb, hiszen nem mindegy, melyik életkorban kerül az ember versenyhelyzetbe, mi a célja, kik a versenytársak, mi a következménye az adott helyzetnek, és mindez milyen társadalmi kontextusban történik.
A versengés és az együttműködés két kipusztíthatatlan, interperszonális magatartásforma. A második világháború előtt nem is tekintették ezeket egymást kizárónak, de maga a háború élménye lehetett olyan megrendítő a kutatók számára (is), hogy felerősödött a meggyőződés: törekedjünk kooperációra, működjünk együtt, hiszen a verseny, a rivalizálás rombolja a kapcsolatot, feszültséget gerjeszt, erőszakot szül, destruktív voltával egymás ellen fordítja az embereket, s ez végül háborúhoz vezet.
A bizalomra nevelésről szóló műhelybeszélgetés egyik szekciójában éppen az együttműködés és a versengés kérdésköréről zajlott vita, Csoportban élni és tevékenykedni címmel.
Igaza van Vekerdy Tamásnak, amikor a versenyközpontú iskola veszélyeiről beszél, ahol az együttműködésnek sokkal szűkebb tere van, mint a rangsorban elfoglalt kedvezőbb helyezésért folytatott küzdelemnek. S történik mindez egy versenyközpontú, sőt „dögölj meg!” társadalomban, ahol a gyerekek nap mint nap megtapasztalják, hogy a felnőttek önös érdekből egymást tapossák.
A kisiskolások versenyre kényszerítése többségüktől elveszi azt az örömet, amit a tanulásban elért apró sikerek jelentenek, például annak a megélését, hogy már „felismerem a betűket, sőt, össze is tudom olvasni”. Hiszen közben azt kénytelen megélni, hogy mások már előbb képesek voltak erre, ő pedig lemaradt. Így valójában csak azok érzik igazán jól magukat, akik gyorsak, határozottak, képesek magukra irányítani a pedagógus figyelmét. Erre sajnos sok esetben ráerősít a szülő is, aki hajlamos arra, hogy folyamatosan másokkal vesse össze gyereke teljesítményét, és a helyzetnek megfelelő csalódottságának vagy örömének hangot is adjon.
A serdülőkorban már magának a gyereknek is fontos lesz a verseny, keresi azt a területet, amelyen ő elismerten jobb, például azt a szociális szerepet, amellyel a saját osztályában kivívhat, s amelynek révén a tanulócsoport, a közösség szerves részének érezheti magát. Ezek a próbálkozások hol sikerrel, hol pedig kudarccal járnak, de feltétlenül formálják az énképet, fejlesztik az önismeretet, kijelölik az énfejlődés irányát. Persze személyiségtől, környezettől és konkrét szituációtól függ, hogy mit is jelent ilyenkor a versengés, a vetélkedés, előre visz-e vagy inkább romboló hatású, erősíti-e a kapcsolatokat vagy szétdúlja őket, növeli vagy csökkenti az önbizalmat, megfelelő irányban befolyásolja-e az önértékelést.
Ranschburg Jenő felhívta a figyelmet arra, hogy különbséget kell tenni a verseny és vetélkedés között. A gyerek egészen kicsi korától kezdve igényli, hogy elhelyezze magát a rangsorban. Ha azonban a verseny, a vetélkedés csupán egy kiüresedett teljesítményért folyik, a cél csupán mások legyűrése, akkor valóban romboló hatású jelenségnek tekinthető.
A téma világhírű kutatója, Fülöp Márta szerint az együttműködés és a versengés együtt, egymást feltételezve létezik az ember életében, előadásának címe: „Együttműködő versengés” is ezt fejezi ki.
Greenberg 1934-ben végzett kutatásában kisgyerekek építettek tornyot játékkockákból. Amelyik megelőzte a többieket, elkezdett segíteni a lemaradó társának egészen addig, ameddig a másik torony nem közelítette meg az övét, s mikor ez megtörtént, akkor ismét a saját építményével kezdett foglalkozni. Ösztönösen ráérzett arra, hogy versenyezni csak azzal érdemes, aki velünk hasonló szinten áll. Ha nincs esély a győzelemre, ha túlságosan könnyen maradunk felül, a verseny elveszti az érdekességét, eltűnik belőle az a kellemes izgalom, ami már a játékoknál is megadja a tevékenység sava-borsát. Gondoljunk arra, hogy már az egészen kicsi gyerekek játékában is természetesen együtt van a verseny és az együttműködés.
Versengés kisiskolás- és serdülőkorban
Kisiskoláskorban a gyerekek előnyben részesítik, és aktívan keresik azokat a helyzeteket, amelyek kihívást jelentenek számukra, és amelyekben kompetenciájuk megmutatkozhat. Mivel a versengés egyfajta kihívás, ezért gyakran érdekesebb és motiválóbb, mint az együttműködés. Többek között azért, mert benne rejlik a kudarc lehetősége is, míg a kooperatív feladatokban – mivel nincs győztes és vesztes – gyakran nem is derül ki, hogy kinek nem sikerült megfelelően elsajátítania az adott tananyagot. Tízéves kor után a kihívás, illetve kockázat vonzereje még inkább megnövekszik. Természetesen vannak olyan gyerekek is, akik rosszul tűrik a bizonytalanságot, s inkább a kiszámítható, biztonságot nyújtó helyzeteket keresik. Nyilvánvaló, hogy e két csoport számára különböző mennyiségben és intenzitással lehet vagy érdemes a versengést alkalmazni, illetve versenyhelyzeteket teremteni. (Fülöp Márta, 2001)
Nyilván nem mindegy, hogy mi a verseny célja, ellenségnek vagy ellenfélnek tekintjük-e a riválist, milyen a kapcsolatunk vele. Nem mindegy, hogy egy-egy versenyhelyzetben arra vagyok-e kíváncsi, hogy én mire vagyok képes, vagy csak az a lényeg, hogy legyűrjem a másikat. S nyilvánvalóan az adott személyiségtől is függ, hogy ki hogyan él meg egy-egy versenyhelyzetet: jobb teljesítményre ösztönzi, vagy pedig lebénítja.
A verseny szétdúlhatja a társas kapcsolatokat, főleg, ha tisztességtelen, vagy ha a siker örömének mámorában a győztes elfeledkezik az adott versenyhelyzetben lemaradó fél érzelmeiről, illetve, ha a lemaradó nem képes megbocsátani a riválisnak, hogy az legyőzte őt. A versengés azonban konstruktív is lehet, ha arra használjuk, amire való: saját magunk kipróbálására, énképünk formálására, s mindezt világos célok felé haladva, a fair play szellemében tesszük. Ennek feltétele, hogy a verseny során együttműködjünk azokkal, akikkel összemérjük magunkat.
Az sem mindegy, hogy mindez milyen kontextusban történik, hogy a bennünket körülvevő társadalmi környezet az együttműködésre vagy a versengésre helyezi-e a hangsúlyt. E tekintetben nagy különbségek mutatkoznak a különböző kultúrák között is.
