Apablog - Ovisok és iskolások, meg a reggelek
Sokáig úgy tűnt, hogy Zsófi lányomat nehéz lesz az óvoda gondolatával megbarátkoztatni. Fejébe vette ugyanis, hogy ő bizony, ha már el kell járnia otthonról, akkor azonnal az iskolát választja és ott is a nővére osztályát. Lehet: Blanka óvodai „büntik” és sarokba állítások rémével ijesztgette meg?
A „bünti” szó létével és jelentésével mindenesetre valahonnan idejekorán tisztába került. Az áprilisi beiratkozáskor bejártuk az épületet, ahol a kicsi székek és asztalok, valamint a hasonlóan kicsi méretű mosdók azonnal megnyerték a tetszését, még inkább az udvarban kialakított játszótér. Ám ő továbbra is iskolába készülőnek mondta magát. Blanka bizonyítványosztásakor nagyon megtetszettek neki az iskolai előtér akváriumának halai, meg a „puhagumis” sportpálya is, annak ellenére, hogy kék lakkcipőjében labda után eredve azonnal elesett, egymás után kétszer is.
Nyáron megszerette a játszótereket, különösen a városligeti nagy csúszdásat. Az ovis játszótér felfedezését is tervbe vette, de miután felvilágosítottam, hogy oda csakis ovisok tehetik be a lábukat, elgondolkodott. Szeptember másodikán már nem lehetett otthon tartani – mindenképp oviba akart menni. Aznap csak a kapuig juthattunk el, bemenni nem tudtunk, hiszen vasárnap volt. Az utat mindenesetre lemértük: kaputól kapuig gyalog három perc (Zsófinak futva két perc negyven másodperc). A nulladik nappal tehát hamar és sírásmentesen végeztünk.
Az első ovis napról Blanka és én is, nem kis bánatunkra, lemaradtunk – Blankának iskolába kellett mennie, nekem is, intézeti és tanszéki értekezletekre. A második nap viszont fél kilenctől fél egyig ott ülhettem, pontosabban: gubbaszthattam lányom süni jele alatt a kispadon, meg egy másikon az ebédlő előterében - én bizony nem osztottam lányom lelkesedését a kisméretű bútordarabokat illetően. Az első hét ugyanis a beszoktatásé: maradhattak a szülők is.
Zsófi nem sokat törődött velem, inkább az óvónéni érdekelte: második napja ismerte csak, és az étterembe menet meg a tetőteraszra vonulva máris ott ügyeskedett körülötte, hogy kezét megfoghassa. Ez nehéz volt, mert az óvónénit sokan választották. Végül Zsófinak is jutott egy ujj. A tetőterasz is tetszett neki: ott mindenki kapott egy kismotort és száguldhattak eszetlenül körbe-körbe. S mindeközben szoros barátságot kötött a kis Adéllal.
Akire ez rá is fért: reggel tanúja voltam, hogy szegény igen sokáig sírt apukájának, hogy ne hagyja itt, vigye haza. Pedig ő már tavaly is ovis volt. Szerdán is én vittem Zsófit oviba, ahonnan hazaküldött, mondván, felesleges ott maradnom. A beszoktatás tehát két napot vett igénybe. Még az ebéd utáni alvásra is maradt volna, de ezt a lehetőséget a kezdőknek az ovi csak a második héttől biztosítja. Ez Zsófinak nem tetszett, amin csodálkoztam, hiszen a délutáni alvásról már jó régen leszokott. Valószínűleg más tervei voltak a délutáni ottalvással kapcsolatban. Gyanítom: előbb-utóbb alkalma lesz a terv kivitelezésére. Kíváncsian várom, hogy mit fognak majd hozzá szólni az óvónénik.
Minden csoda három napig tart. A mi ovis-csodánk is. Igaz, a negyedik napra nem Zsófi értékelte át az óvodai élményeit és döntött megint az iskola mellett, hanem megfázás tünetei miatt tartottuk itthon. Hiába edzettük immunrendszerét tengerparti nyaralással, a friss vírusoknak három napig tudott ellenállni. Pedig ezek iskolai rokonai régi ismerősei már – Blanka nővére révén.
Annak idején Blankát sem volt nehéz megbarátkoztatni (egyébként ugyanezzel) az óvodával. Ráadásul ő végignézhette az épület felépítését is, az első kapavágástól az utolsó simításokig. Úgy tűnhetett számára, hogy az új ovit kifejezetten neki építették.
A vírusok egyébként az ő óvodai életét is megkeserítették. Rögtön az elején még egy tüdőgyulladást is összeszedett, ami után alig mertük visszaereszteni a kis közösségbe. Annyira féltettük, hogy bármi járványveszély esetén itthon tartottuk. Nem is csodálkoztunk aztán azon, hogy jött a hivatalos figyelmeztetés: ne akadályozzuk gyermekünk rendszeres óvodai nevelését. Az iskolából ilyen papírt szerencsére még nem küldtek, Blanka ott megelégszik a félévenként szülői igazolással igénybe vehető három-három nappal.
Magával az iskolába járással nincs is baj, annál több az elindulással. Reggelenként az anyjuk alapos kioktatást kap a ruházkodás új alapelveiről, divatról és arról, hogyan kell nem tekintettel lenni a hőmérsékleti és más időjárási viszonyokra. És ő csak vasalja-vasalja és készíti elő az újabbnál újabb ruhadarabokat, de kevés sikerrel, amelyről a kioktatás egyre magasabbra kapcsolódó hangereje tudósít, nemcsak engem, de a szomszédokat is.
Akik a vita megoldását, pontosabban elmaradását – reggeli nyugalmuk helyreállítását –, minden bizonnyal az iskolai köpenyviselet bevezetésében látják. Ők persze nem sejtik, hogy köpeny és köpeny között is lehet heves vitákat kiváltó különbség, nem sejtik, hogy a köpeny alól kilátszódó ruhavégek „cikiségéről”, és az az alá felveendő ruharétegek számából és vastagságából kialakuló nézeteltérések is hangoskodást eredményeznek. A reggeli nyugalmuknak mindenképp vége. Természetesen Blanka is feldúltan távozik az iskolába. De az oda való megérkezéséről, a gyalog öt és fél perces út megtételéről tájékoztató telefonja mindig kellemes, a vitát feledtető hangú.
Az öltözködésben egyébként a kicsi is önfejű. Az ő esetében az nehezíti az öltöztetést, hogy nem bírja, ha bármiféle ruhadarab a bőréhez tapad, mindenféle varrás zavarja, a gumik szorítják, a szélek és kivágások idegesítik. A lábán sem tűr meg zoknit, de szandált sem, papucsról nem is beszélve. Legszívesebben meztelenül flangálna egész nap. Talán csak a kalapokkal van kibékülve, amelyekhez napszemüveget biggyeszt előszeretettel. Persze a gyűrűket és a nyakláncokat is szereti. Meg a karpereceket.
Én igazán nem tudom, hogy ezeket a leányzókat hogyan sikerül édesanyjuknak minden nap sikeresen, divatosan, az alkalmaknak és az évszakoknak megfelelően felöltöztetni. Az idei nyári kánikula mindenesetre sokat segített, hiszen szerencsére hosszan tartott.
Raffay Endre
