Apablog - Elfolglalt emberek
Említettem már Blanka tizenkettedik szülinapját. Ennek megünneplésére szűk családi körben került sor. Puszik, torta, ajándék, ciklámen. Ez persze így egyszerűnek hangzik, de a kivitelezéssel voltak némi gondok. Feleségem ugyanis beteg volt azon a héten. A három hölgy folyamatos kiszolgálásával járó teendőknek köszönhetően úgy éreztem magam, mint aki kórházi, iskolai és óvodai tömegek igényeit elégíti ki.
Pedig nem is vittem túlzásba a dolgot. Reggelente Blanka cirkusz nélkül ment iskolába: nem volt kinek cirkuszolnia – én nem voltam közönsége sem vitapartnere. Mert az iskolába való indítást félálomban tettem és ruhákon-ruházkodáson nem vitatkoztunk. Ment, amiben menni akart. Uzsonnát sosem akar vinni, pedig ha volt itthon kenyér vihetett volna, inkább pénzt, amiből vehetett. Egyszer pénzt sem vitt, így mehettem utána szendvicset leadni a portára.
Blanka távozta után Zsófi öltöztetéséhez már teljesen fel kellett ébrednem. Bugyi, kising (nálunk majica névre is hallgat), harisnya, zokni (avagy blankásan zoknó), aztán másik zokni, orrvarrás nélküli, nadrág, pulcsi Hello Kitty-vel, aztán mégis másik pulcsi tündérfélével, farkasos mellény, vagy valamelyik másik, amelyik nem foltos-pecsétes.
Majd – szerencsétlen vízivás vagy valami hasonló következményeként – mindez még egyszer, újabb válogatás eredményeként. Majd: kezeslábas síruha, kesztyű jobb kézre, csizma bal lábra, sapka (sapka sál, gyerek kezébe nem való), sál, csizma jobb lábra, kesztyű bal kézre. Az ezt követő pisilési igény esetén mindez még egyszer.
Az óvoda szerencsére közel van. De a héten hó esett és az odafelé vezető úton az össze buckát meg kellett másznunk, az összes pocsolyát meg kellett kerülnünk (Pesten a hó hamar olvad), és még a kutyakakikkal is akadhatott volna szórakoznivalónk. De vigyáztunk. A csúszkáló autókra is. Meg a háztetőkről lecsusszanó havakra is. Merthogy e hó a pesti tetőkön sem szeret megmaradni.
A háztartással – szerény (spórolós) bevásárlásokat nem számítva – nem is igen törődtem. Az, hogy nem volt takarítás, nem tűnt fel senkinek, hisz’ a takarítást egyébként is csak én szoktam forszírozni. Most még csak porszívózni sem tudtam – kifogyott ugyanis a porzsák-készletünk. Ezt tudták a lányok így nem izgatták magukat a megszokott fenyegetődzésemet hallva, miszerint: szedjék össze a lakásban szerteszét heverő dolgaikat, mert azokat a porszívóval egy pillanat alatt felszippantom.
Gyöngyöket, gyűrűket, icike-picike figurákat, legofigurákat, duplofigurákat, dobókockákat, kavicsokat, kagylókat, gesztenyéket, radírgumikat, hegyezőket, a baba-piknikkészlet darabjait, s mi minden még!Az említett tárgyakon, illetve tárgytípusokon túl Blanka könyvei és füzetei is fellehetők voltak a lakás különböző pontjain – de ezen most nem bosszankodtam túl sokat: ilyen „tájkép” szokott fogadni Pécsről, a tanításból való hazajövet, elég sűrűn.
A fehérneműs szekrény fiókjait mindig én szoktam a hölgyek után becsukogatni, de most erre sem jutott időm (pedig egyszerű a dolog, akár tánc közben is kivitelezhető egy farmozdulattal: csak Zsófi kiságyát kell oldalba találni, s az a szekrénynek nekigurulva az összes fiókot helyrelöki). Szóval a tátongó fiókok is hozzájárultak a rendetlenség-érzethez. Egyébként: éhesen tátongó fiókokról beszélek, a belevalók ugyanis (az említett tankönyvekhez hasonlóan) a lakás különböző pontjait szemelték ki tartózkodási helyül. A csilláron való lógás szerencsére még nem jutott eszükbe.
Mindeközben mosással meg teregetéssel (hacsak ez a dolog nem tekinthető annak – mármint a szennyes kiteregetésének) pláne nem foglalkoztam: ha akartam, se tehettem volna, tekintve, hogy elromlott a mosógépünk. A lakásban szerte heverő ruhák közé így a szennyesbe valók is keveredetek.
Nagy főzéseket sem csaptam, de ilyenek hétközben amúgy sem igen sűrűn fordulnak elő nálunk. Tény: a héten sokkal kevesebb csirkehúst meg rizst pusztítottunk el. Valamelyik nap leves főzését terveztem el, de mire az elkészült este lett. Zsófi feketének látta (nem az estét, hanem a levest), Blankának nem tetszettek a benne úszkáló dolgok (pedig azok nem éltek).
A feleségem viszont a kész levesre rá sem nézett (látta ugyanis a főzés előtti belevalókat). Ő tehát nem, de a lányok ettek belőle: Zsófi levet nem kért, csak leszopogatni való csirkeszárnyat, Blanka sem a növényi sem az állati eredetű falatokat nem kívánta, csak (pohárba) leszűrt levet. A levesből nekem másnapra is jutott. Igen finom volt.
Születésnapi tortát nem nekem kellett gyártanom. Feleségem telefonálni tudott, a cukrászatban telefonos megrendelésnek is hisznek, így lett torta. Nem is akármilyen (kiválóságait az ára is jól mutatta). Elmenni érte persze nekem kellett. Az ajándékért is, de a megfelelő társasjáték kiválasztásában Zsófi segített. A ciklámen egyébként is az én reszortom.
Blanka születésnapján Zsófi sokat cirkuszolt. Sírt, megsértődött, elbújt a kisszobában a fotel mögé. Nem is titkolta, miért: irigy volt. Irigy, hogy nem neki van szülinapja, tortája, gyertyája. Irigy volt, mert nem neki gratuláltak a nagymamák telefonon. Lehet az ajándék is izgatta. A gyertyák elfújásában ő is részt vehetett – erre egy kicsit megenyhült. Természetesen az új társasjáték „felavatásában” is szerepet kapott – erre aztán meg is feledkezett irigységéről.
A szűk családi kör a hét végén sem bővült nagymamák, nagynénik és unokatestvérek alkotta ünneplő tömeggé – az elmúlt években a nagy családi születésnapot mindig sikerült összehozni, sőt egyszer iskolás barátnők alkotta ünneplő tömeget is sikerült begyömöszölni a lakásunkba, nem túlzó, csak közhelyszerű a „még a csilláron is lógtak” megjegyzés alkalmazása.
Szóval a nagymamák otthon maradtak: a vidéki hóhelyzet, meg a derékfájás, meg megfázás, meg az utazással egyébként is együtt járó kellemetlenségek elkerülése miatt is. A nagynénik sem jöttek, a hó és a megfázás miatt. Az unokatestvérek meg biztos mással voltak elfoglalva. Ők igen elfoglalt fiatalemberek.
Raffay Endre
