Az egyiknek sikerül, a másiknak nem... De miért?
Carol S. Dweck, a Stanford University szociál- és fejlődéspszichológusa, annak a témának a tanulmányozására szentelte egész kutatói munkásságát, hogy egyes emberek miért tudnak elérni szinte mindent, mások pedig miért nem.
A hetvenes évekbeli kutatás vezetőjeként azt vizsgálta, hogy a negyedik osztályos tanulók hogyan reagáltak egy megoldhatatlan példára egy matematikadolgozatban.
Azok a diákok, akik „matematikai analfabétának” tartották magukat, a dolgozat későbbi, egyszerű kérdéseinél is leblokkoltak – pedig korábban hasonló szintű feladatokkal könnyedén megbirkóztak. Valójában az történt, hogy az első osztályos matek tudásuk szintjére estek vissza, sőt néhányuknak több napba telt visszanyerni az önbizalmát.
A kísérlet
Ezek a tanulók azt sugallták maguknak: „Ez bizonyítja, hogy nem vagyok jó matekos” – és egyszerűen feladták. Dweck ezeket a „reménytelen eseteket” két csoportra osztotta. Az egyik csoport felé azt kommunikálta, hogy a tehetség talán mégsem valami, ami vagy van, vagy nincs, hanem inkább olyasmi, amit fejleszteni kell. Arra bátorította a diákokat, hogy úgy érezzék, a hiányos felkészülés miatt nem tudtak elég jól teljesíteni („Jobban kell igyekeznem”), vagy, hogy több tudást kell elsajátítaniuk („Még nem tanultam, hogyan kell ezt megoldani”). A másik csoporthoz semlegesen viszonyult. Amikor megismételte az eredeti kísérletet, az első csoport tagjai messze magasabb pontszámot értek el, míg a kontrollcsoportban továbbra is gyengén teljesítettek.
Dweck úgy véli, hogy a kihívásokra – mint például a szülővé válás – adott válaszunkat a gondolkodásmódunk határozza meg. Vajon hiszünk-e abban, hogy a tehetség ösztönös, ezért sikeresnek születni kell, nem pedig azzá válni. Ha igen, akkor hajlamosak vagyunk feladni, ha szembejön valamilyen akadály vagy átruházzuk a problémamegoldó szerepet valaki másra, akit erre képesnek tartunk.
Dweck ezt „rögzült gondolkodásmódnak” nevezi. Ha viszont azt valljuk, hogy a tehetséget és a képességeket folyton fejleszteni és gondozni kell, akkor a problémát sokkal inkább megpróbáljuk megoldani, vagy tanácsot kérni azzal kapcsolatban. Dweck ezt „fejlődésorientál gondolkodásmódnak” hívja.
Noha Dweck kétféle gondolkodásmódot ír le, én azon a véleményen vagyok, hogy olyan egységként képzeljük el, melynek van „rögzült” és „fejlődésorientált” összetevője. Hogy személyes példával éljek, szilárd meggyőződésem, hogy az erőfeszítés, a gyakorlás és a képességfejlesztés a siker táptalaja. Kiváltképp nem szabad feladnunk a fontos kérdésekben, mint például a szerelem vagy más emberi kapcsolatok. Szóval úgy tűnhet, hogy fejlődésorientált gondolkodásmóddal rendelkezem. Ugyanakkor matematikából reménytelen esetnek tartom magam, és úgy vélem, nincs semmi velem született tehetségem. Igen vacak a szem-kéz koordinációm, és nem vagyok jó a sportban sem. Tehát ezeken a területeken rögzült gondolkodásmóddal rendelkezem. Csak ha megállok, és erősen gyötröm az agyam, akkor érek el némi sikert a matekban –, szóval, ha nagyon „odateszem magam”.
Végzettségem azonban magában foglal egy írásbeli vizsgát is statisztikából, és szereztem egy diplomát piackutatásból, melynek megszerzéséhez szintén folytattam statisztikai tanulmányokat. Ami a sportot illeti, elég jól teljesítettem, és benne voltam az iskola teniszcsapatában. Szóval habár fejlődésorientált gondolkodásmóddal rendelkezem, van néhány rögzült képzetem arról, hogy miben kell fejlődnöm…
Mi köze van mindennek a házassághoz?
Az írás idézet Andrew G. Marshall - Szeretlek, de miért én vagyok mindig az utolsó? című könyvéből, amely a TEA Kiadó gondozásában jelent meg nemrég. A könyv két központi témát jár körül: hogyan őrizzük meg házasságunk épségét és hogyan neveljük szép fokozatosan önállóságra a gyerekeinket, ami nem csak nekik, de nekünk is jó lesz... Andrew G. Marshall párkapcsolati tanácsadó, író és kiváló színpadi szerző. Huszonöt éve folytat sikeres praxist az Egyesült Királyságban, emellett a Times, a Guardian és a Psychologies című folyóiratok publicistája.
