Anya bilincsben
Ma reggel két hegy állt az ajtómban. A bíróságról jöttek. Esküszöm, bár csaj vagyok, úgy éreztem magam, mint valami igazán kemény pasi, aki kissé veszélyesen éli az életét.
Nem minden nő mondhatja el magáról – aki két lánygyermeket nevelt fel egyedül –, hogy eme remek időszakban ennyi hivatalos papírral találkozhat... Nem élem az átlagos anyukák életét. A bűnöm, hogy fenn akartam, akarom tartani az életszínvonalunkat, Enni, inni, nyugodtan aludni – és némi biztonság sem árt. Mindehhez persze jó lett volna egy társ, és akkor ennek a történetnek itt rögtön vége is lenne. Hiszen egy családfő oltalmában nem kell sokat gondolkodni az életen, van kihez fordulni, s a nehezebb súlyokat is ő cipeli általában. Nálam nem így hozta a sors, hiszen korán elváltam: a nagyobbik lányom 5 éves volt, a kicsi 3.
Persze, az volt a jobb megoldás mindenki számára Adóssághegyekkel a hátamon vágtam neki az egyedülálló anyák életének. Ez a kedves, ragaszkodó csomag sajnos állandóan visszaköszön, belém kapaszkodik, rángat lefele, de minden alkalommal foggal-körömmel küzdök ellene, több-kevesebb sikerrel.
Voltak már győzelmek. Voltak szép idők is, amikor egyedül felépítettem egy céget, intéztem az összes velejárót – és jól is éltünk. Örültem, hogy a lányoknak megadok mindent, amit csak kérnek. (Nem kértek nehezen teljesítthető vagy túlzó dolgokat.) Felemelő érzés... Jó volt látni az örömüket, és büszke voltam magamra is. Igen, bátran felvállalom: nagyon büszke voltam. Én teremtettem meg a jólétet a munkám és a tehetségem segítségével. Szerintem erre bárki büszke lenne...
Akkor azt hittem, végre nyugalom lesz. Csak dolgoznom kell szépen, és nem lesz gondunk soha többet.
Aztán minden küzdelmem és erőfeszítésem ellenére elbuktam. Elbuktam a céget, a munkákat. Súlyos napok, évek egy egyedülálló anya életében. Egyedül gondolkodni. Egyedül dönteni. Egyedül tervezni a hogyan tovább-ról. Bizonyára vannak sorstársaim, akik ezt az érzést nagyon is jól ismerik.
Megtanultam tanulni a történtekből, megtanultam higgadtan fogadni a végrehajtókat, megtanultam nyugodtan bevonulni a rabosításra egy húszezer-egynéhány forintos elmaradás miatt, miközben a kislányaim sírva kérdezték, hazajövök-e még...
Persze. Persze, hogy hazajövök. Mondhatnék bármi mást? Megnyugtattam őket, nem lesz semmi baj, és távoztam reggel fél 6-kor két nagydarab rendőr kíséretében.
Az utolsó 20.000 forintunkat adta oda a nagyobbik lányom. Elég vicces volt, hogy a rendőrök – akik a postára már nem felvezető szárral és bilincsben vittek be (kedves fiúk voltak) – keresgélték az aprót a zsebeikben, hogy ne ezen bukjam el a befizetést. Az autóban egyébként még bilincsben voltam.
Tudom, szétszórt vagyok. Tudom, a figyelmetlenségeim is rossz helyzetekbe sodornak. Tudom, nem vagyok elég racionális. Más tehetséget kaptam. És szerencsés, „csakazértis”- kitartást.S ennek örülök. A legnehezebb helyzetekben is.
Mint a mai reggel. Amikor itt áll a két hegy az ajtóm előtt. Na, megyek, beszélgetek velük.
Csók, Anyu.
