A mártíranyák védelmében
Ritkán teszünk ilyet, de egy kommentet szeretnénk most nektek megmutatni, amely A mártír anya című cikkünkre érkezett. Köszönjük, hogy a szerző megosztotta velünk a gondolatait!
Nem szeretnék mártír anya lenni. Szeretném megtörni ezt a kört. Igyekszem úgy nevelni a gyerekeimet, hogy részt vegyenek a házimunkában (koruknak megfelelő mértékben). Ne segítsenek, hanem a feladatukat végezzék (fiúk is)! Páromat is szeretném bevonni, de rendszerint passzív agresszióval leszerel. Pedig konkrétan megfogalmazom az igényeimet, hogy rendszeres segítségre lenne szükségem ahhoz, hogy minden rám hárított feladatot (ami a házi munka, a gyereknevelés, a női szerepek, a társadalmi szerepem) elvégezzem.
Kezdem magam kizsigerelni.
Észrevettem magamon, hogy bizony követelődző lettem, agresszív és baromi fáradt. DE a feladataimat fogcsikorgatva elvégzem. Azt látom, hogy családon belül mindenki kikapcsolódhat. Feladataim jóformán nekem vannak. Amit én teszek, az természetes, amit mások az segítség, azt meg kell köszönni.Szeretném én is elherdálni az időmet más jelentéktelen dolgokra. Innen-onnan negatív megjegyzések jönnek vissza. Hol ezért, hol azért. magamnak kéne csak megfelelnem, de jómagam is bizonytalan vagyok, hogy helyesen döntök-e fontos kérdésekben.
A választásaim nem állnak biztos érveken. Az így instabil szerepemre folyamatos negatív visszacsatolást kapok. Tettem valamit, amit helyesnek véltem, kívülről jön a folyamatos rosszallás (kognitív disszonancia). Erre jön egy rossz feloldási módszer, az elismerések követelése, és gondolom az összes negatív viselkedésmód, amit egy mártír anyának fel lehet hozni bűnként.
Baromi sok mindent meg kell tenni egy bizonytalan helyzetben, ahol csak magamra számíthatok, baromira csak a rosszallás érkezik vissza, elismerés gyakorlatilag 0, mert mindenki maga vállalta, hogy így él. Nehéz, mindenkinek az.
Őszintén szeretném a szerepeimet elég jól csinálni, összehangoltan működtetni. Nekem is szükség van arra, hogy valaki megerősítsen. Szükségem van arra, hogy nekem is megköszönjék nap mint nap az erőfeszítéseimet, mert én is csinálhatnék MÁSt. Tudatni szeretném, hogy ezek nem csak az én feladataim, hanem a családé, és én is csak segítek! Szeretném gyerekeimet felvértezni egy nagy adag szeretettel, tisztelettel, tapintattal, munka iránti elkötelezettséggel, hogy nyugodtan indulhassanak el az úton. Szeretnék velük minőségi időt tölteni, most, mikor szükségük van rám. Mert később, amikor már kevésbé igényelik a közelségem, biztonságban tudjam őket, és magam is járhassam még azt az utat, amit most nem tehetek.
Szeretnék nő lenni. A nő, aki végig sétál a párja mellett az utcán csinosan, magabiztosan. Szeretnék megbízható, felkészült munkaerő lenni, segíteni, biztosítani a társadalom helyes irányú működését.
DE fáradt vagyok.
Már fáradt vagyok, és nem tudom, hova forduljak segítségért. A világ egyik oldalához, hogy ne bántson folyton azzal, hogy nem vagyok, nem lehetek elég jó, ha nem úgy teszem, ahogy millióféleképpen elvárhatják? VAgy a világ másik oldalához, aki úgy gondolja, hogy "asszony, kuss a neved, magad akartad"? A férfihez, aki mellettem él, akit úgy neveltek, hogy kiszolgálta az anyja, a világ, mert férfinek született? A szüleimhez, akik elfordulnak, mert tőlük is elfordultak? A gyerekeim felé, hogy vigaszt találjak abban, hogy szeretetüket magamnak kívánom kisajátítani?
Hogyan tudnám megtalálni az egyensúlyt?
Kész vagyok a válaszra!
