A Bem tértől Versegig

A 1956-os forradalom idején nagyapám és nagymamám éppen műegyetemista volt. Nagyapám így emlékszik az eseményekre:

Számomra azzal kezdődött minden, hogy néhány egyetemista a lengyelekkel való szolidaritási megmozdulást kezdte szervezni. Lengyelországban már a nyár óta forró volt a hangulat, amikor Poznanban a munkások szembefordultak  a kommunista vezetéssel.

A felvonulás hivatalos úticélja a Bem tér volt, ahol a Bem szobrot koszorúzták, és beszédeket hallgattunk. Menet közben előkerültek a magyar zászlók, és futótűzként terjedt el a tömegben, hogy micsoda dolog az, hogy szovjet címer van a zászlón – ekkor kezdték kivágni a zászlók közepét, így keletkeztek a lyukas trikolórok. Lassan csatlakoztak hozzánk a Tudományegyetem hallgatói, és a házakból is sokan lejöttek, és a menethez csatlakoztak. Ahogy duzzadt a tömeg, rémhírek kezdtek terjedni, miszerint katonaságot és az ÁVH-t fogják bevetni a tüntetők ellen. Furcsamód annak ellenére mindenkihez eljutott ez a hír, hogy úgy tűnt, szinte senki nem hiszi el.

Egyre feszültebb hangulatban döntöttük el, hogy átvonulunk a Parlament elé. Itt már látni véltem katonákat és katonai teherautókat, de semmiféle beavatkozás nem történt. Hatalmas tömeg gyűlt össze a téren, és Nagy Imrét követelték. Már-már úgy nézett ki, hogy nincs is ott, vagy legalábbis nem kíván beszélni, de egyszer csak megjelent az erkélyen és megszólította a Tömeget: „Kedves Elvtársak!”, mire a tömeg: ”Nem vagyunk mi elvtársak”.

A beszéd után nagy ujjongás volt a téren, zászlókat lengettek a Parlament lépcsőinél, kokárdákat és Kossuth-címereket árultak mindenfelé, de a rémhírek továbbra is terjedtek. Ekkor döntöttem úgy, hogy elmegyek a lánykollégistákhoz, mivel a Mama (az elbeszélő akkori barátnője, az unoka lejegyzésében Mama) egy másnapi dolgozatra készült, ezért otthon maradt és nem tudott rólam semmit. Ekkor már volt egy olyan gondolatom, hogy ez a nap még nemzeti ünnep lesz egyszer...

Egyre több katonai teherautó volt a városban, sőt, tankokkal is lehetett már találkozni, igaz csak elvétve. A kollégium felé vezető út pont elhaladt a rádió mellett, ahol már hatalmas tömeg volt. A Múzeumkert felől közelítettem meg a tömeget, és innen figyeltem az eseményeket, a Múzeum oldalbejáratának magasságában. Alighogy megérkeztem, döbbenten vettem észre, hogy lőni kezdtek a rádióból. Pánik lett úrrá a tömegen, és a környéken mindenki a Múzeum oldalán lévő kis kapualjba próbált bebújni, ami hatalmas nyomással járt, és az ijedtségen se nagyon segített. A lövöldözés eltartott egy darabig, s a Mama egyik barátnőjét combon lőtték. Amint biztonságosnak éreztem, azonnal elindultam a kollégium felé. A Kálvin téren keresztül eljutottam a Ménesi útra, ahol örömmel fogadtak, és az igazgató is marasztalt, mert a lányok teljesen egyedül voltak a kollégiumban, így én lettem a férfierő azzal az 5-6 sráccal együtt, akik szintén "oda udvaroltak”.

Október 30-ig a kollégiumban voltunk a Mamával, és nem nagyon jártunk ki, csak akkor, ha kellett. Láttuk a Móricz Zsigmond teret a pusztítás másnapján. Az történt ugyanis, hogy a barikádokra a felkelők egy szurokégető masinát borítottak, aminek a kéményét egy orosz tank ágyúnak nézte, ezért szétlőtte az egész teret. Méghozzá úgy, hogy körbe-körbe haladva, amilyen gyakran csak tudott, lőtt egyet a környező házakba. Ezért azután a Körtéren még sokáig ugyanolyan magasságban, és egymástól egyenlő távolságra jó nagy ágyúbelövések látszottak a falakon. Egyszer kenyérért mentünk ki néhány fiúval, de mire visszaindultunk, addigra életbe lépett a kijárási tilalom, és bele is botlottunk egy járőr alakulatba. Szerencsére barátságosak voltak, és rövid magyarázat után tovább engedtek minket.

A kollégiumban rádión hallgattuk az eseményeket, és így értesültünk a Kilián laktanya környékén lezajlott történésekről, a tankrobbantásokról és a forradalom minden velejárójáról. Halottunk egy olyan történetet is, hogy egy ékszerüzlet kirakata megsérült, betörött, de ennek ellenére senki semmit nem vitt el onnan. Számomra ez jól jellemzi az egész forradalom hangulatát és célját, bár később Kádár gyakran emlegetett ugyanebből az időszakból fosztogatásokat.

Október 30-án indultunk el a Mamával, elhatároztuk, hogy ha kell, akár gyalog is eljutunk Versegre, ami egy kis község Aszód mellett (a Mama családja itt élt). Útközben elmentünk a Köztársaság tér mellett is, ahol éppen akkor voltak a zavargások és lincselések a Pártszékháznál. A térre néző utcákon csak futva mertünk keresztülmenni, mert lövöldözés volt, és az ember nem szeretne golyót kapni, hacsak nem muszáj – illetve még akkor se. A Keleti-pályaudvarig jutottunk el, ahol egy teherautó állt, amin egy versegi srác hozott fel élelmiszereket a városba, ő vette észre a Mamát, és kérdezte meg, hogy hova megyünk. Nagy szerencsénkre a teherautó elvitt minket Aszódig, ahonnan már gyalog mentünk tovább Versegre.

Október 30-tól Versegen voltunk január-februárig, csak az iskola újrakezdésekor jöttünk fel Pestre, a fejleményeket rádión követtük. Amikor visszamentünk az egyetemre, akkor láttuk, mennyien mentek ki külföldre mind a diákok, mind a tanárok közül. Később még annyi hatását érzékeltük a történetnek, hogy a gyakorlattal ellentétben, az akkori egyetemistákat, így engem se hívtak be soha többet katonának.

Mindannyiunk családjában ott élnek azok az emberek, akiknek 1956 nem történelem. Kedves Gyerekek, kedves Szülők, tessék kérdezni!