Gyermeki füllentések, ferdítések, hazugságok?
A gyerekek füllentenek. Erre saját gyermekkorunkból is találunk példát és gyermekeinken esetében is. Kell a szülőknek aggódniuk a hazugságok miatt? Mi kell ahhoz, hogy sikeresen tudjanak hazudni a gyerekek? Mit tehet a szülő, hogy felnőttkorára a gyermeke az őszinteség mellett döntsön? – a mindset cikkét ajánljuk.
Ahogy a gyermek 2 éves lesz, elkezdi megtanulni, hogyan lehet elfedni az igazságot. Minden szülő rémálma, hogy belép a szobába, és a falon mindenhol zsírkrétával rajzolt firkát lát. Amikor ránéz a gyermekére, ő egyenesen a szemébe néz vissza, és a legnagyobb ártatlansággal mondja: „Nem én voltam”. Ilyenkor még egyértelmű, hogy a gyermek nem az igazságot mondja. A szülő megijedhet, hogy a gyermeke már ilyenkor hazudik, és idővel majd egyre több ilyen helyzetben találja magát. De van egy jó hír, a gyermeki füllentés a fejlődés természetes része.
Vannak általános vélekedések a gyermekkori hazugságokkal kapcsolatban. A közvéleményben három nézet él: a gyermekek az általános iskola megkezdése után kezdenek el hazudozni, nem jók a hazudozásban, és egy felnőtt könnyen észre tudja venni ezeket, és ha a gyermek hazudik, akkor valószínű, hogy patológiás hazudozó lesz belőle. Dr. Kang Lee, a Toronto Egyetem pszichológia professzora végzett kutatásokat annak érdekében, hogy ezeket a nézeteket igazolja vagy megcáfolja.
Egy játékos kísérletet végeztek gyerekekkel, amelyben meg kellett tippelniük, hogy milyen szám van a kártyán. A gyerekeknek azt mondták, hogy ha megnyerik a játékot, akkor valamilyen nagy jutalmat kapnak érte. A játék közben a gyerekkel játszó felnőtt valamilyen indokkal elhagyta a szobát, de még mielőtt kiment volna, mondta a gyereknek, hogy ne leskelődjön. A kutatók rejtett kamerával tudták megfigyelni a gyermek viselkedését, amíg a felnőtt nem volt jelen. Mivel a gyerekek vágytak a nagy jutalomra, így a legtöbben leskelődtek. A vizsgálat során az izgalmas kérdés inkább az volt, hogy ha a felnőtt visszatér a szobába és megkérdezi, hogy leskelődtej-e, akkor bevallják vagy letagadják? Az eredmények azt mutatták, hogy nemtől, vallástól és rassztól függetlenül a kétéves gyerekek voltak a legőszintébbek és csak harminc százalékuk nem vallotta be a leskelődést, a másik hetven százalék beismerte. A háromévesek körében viszont már ötven százalék hazudott, és a négyéves korúak nyolcvan százaléka tagadta a tették és csak húsz százalék ismerte be őszintén. A további életkorok esetében is marad ez a tendencia.
Megfelelő tényezőkkel a jó hazugságért
Két összetevő szükséges ahhoz, hogy jól tudjuk hazudni. Az első az „elmeolvasás” képessége, vagyis annak a képessége, hogy „én tudom, hogy amit tudok, az különbözik attól, amit te tudsz”. Ez a készség nagyon fontos a hazugsághoz, mert a hazugság alapja az, hogy: „én tudom, hogy te nem tudod, amit én tudok”. Ezáltal én hazudhatok neked. A második fontos tényező az önkontroll képessége. Annak a készsége, hogy kontrolláljuk a beszédünket, az arckifejezéseinket, a testbeszédünket, így téve a hazugságokat olyan meggyőzővé. Ez a két tényező alapvetően fontos a sikeres hazugsághoz.
Kiderült, hogy azok a kisgyermekek,
AKIK JÓK AZ ELMEOLVASÁSBAN ÉS AZ ÖNKONTROLLBAN, SOKKAL HAMARABB KEZDENEK HAZUGSÁGOKAT MONDANI,
és ezek sokkal szofisztikáltabbak is.
Ha észrevesszük, hogy egy két- vagy hároméves gyermek már valamit füllent, az igazából arról árulkodik, hogy az elmeolvasás képessége és az önkontrollja magasabb szintű, mint a kortársaiké.
Tényleg nem sikeresek a hazudozásban a kisgyerekek?
Dr. Lee erre egy olyan vizsgálattal akart választ adni, amelyben felnőtteknek mutattak gyerekekről videókat. A felnőtteknek el kellett dönteniük, hogy a videón a gyerek hazudik vagy sem. A gyerekek fele igazat mondott, a másik fele pedig hazudott. Több különböző szakmájú felnőtt csoporttal is elvégezték ezt a vizsgálatot. A jogi hallgatók nem tudták ezt a próbát sikeresen megoldani, és csak ötven százalékosan teljesítettek. Ezt azzal magyarázták, hogy valószínűleg nem sokat érintkeznek gyerekekkel a mindennapok során. Ezért inkább a szociális munkások csoportját vizsgálták, és nekik mutattak igazat mondó vagy hazudó gyerekekről videókat. De sajnos ez a csoport sem járt sikerrel. Ezen kívül megnézték még a rendőrök, bírók csoportját is, akik ugyanúgy napi szinten nem biztos, hogy találkoznak gyerekekkel, de hazugokkal igen. Az eredmény azt mutatta, hogy ők sem tudták szignifikánsan eredményesebben megmondani, hogy a gyermek igazat mondott-e. Így végül a szülőket is próba elé állították. Először a szülőknek más gyerekeiről kellett megállapítaniuk, hogy az igazat mondják-e. A helyes bejóslás itt is csak ötven százalék volt. A legizgalmasabb kérdés, hogy a szülők a saját gyermekük hazugságát felismerik-e.
A teljes cikk a mindseten olvasható.
