ÉRTSD MEG A GYEREKED!

Legfontosabb generációs jegyük, hogy mindig és mindenütt felhasználóként viselkednek. Nem köteleződnek el, és csak addig maradnak, amíg nekik jó. Ha már nem jó, továbbállnak, és nem szeretik az érzelgős búcsút. Mindig van egy másik választásuk, ösztönösen is nyitva hagyják a kapukat, és kaput látnak ott is, ahol a felmenői csak a kockázatokat.

Sokan mondják, és még többen gondolják, hogy a Z-sek emiatt nem lesznek boldogok. Mondják ezt olyanok, akik éveket ölnek rossz kapcsolatokba, húznak le rossz munkahelyeken, akik fél életükben „kitartanak”, sőt ennek valamilyen önértéket is tulajdonítanak. Tudomásul kellene végre venni, hogy a Z-sek nem rosszak, nem önzők, hanem MÁSOK.

De milyenek valójában?

Amikor az ember lomtalanításkor a tizedik társasjátékot dobja ki, hogy aztán a még hiánytalannak mutatkozó húszat becsomagolja a Mikulásgyárnak, az öt bontatlant pedig felrakja egy hirdetési oldalra, akkor óhatatlanul adódik a kérdés, mit rontottunk el, hogy ezekkel a játékokkal egynél többször soha nem játszott a család?

Nos, a válasz elég egyszerű, a bennünk élő társasjátékos a múlté. Pont úgy, mint a bukósisak nélküli sízés, az udvari indiánosozás, az egyedül iskolába vagy edzésre járás, a nyakba akasztott lakáskulcs, és általában az utcán lógás. Ha X-es vagy (37–52 éves) és vannak gyerekeid, pontosan tudhatod, hogy a gyerekkorodból gyakorlatilag semmit nem tudsz átadni a csemetéidnek. Hol van a bicska, a csúzli, a gágyé (házilag épített egyszerű gokart) vagy a tiki-taki (golyós ügyességi játék),hol vannak a verekedések és a gyufa végéről a foszfor és az ugrálógumi gatyamadzagból?

Mindezek sehol sincsenek, és a nyakra-főre vásárolt, majd elsuvasztott társasjáték leginkább testesíti meg azt, hogy milyen kétségbeesve keressük az elvesztett és át nem adható gyerekkort.

Ezzel fejezzük ki azt a reményünket, hogy el tudjuk csábítani a gyereket a gép elől, le tud még ülni a család a nagy asztalhoz, és tudunk együtt lenni úgy, ahogy az a mi emlékeinkben él. Fájdalom, ez a fajta együttlét javarészt a múlté, és vele együtt múlté a társasjáték is.

Más világban élő gyerekek

A ma 0–7 éves Alfák és a Z-sek már egy másik világ szülöttei, és rossz úton járunk, ha nem tanuljuk meg ezt elfogadni. Ha nem hisszük el, hogy a Minecraft kockái között shotgunnal mászkálni a virtuális térben, pont ugyanazzal az adrenalinlökettel jár, mint amikor a hunyó közelített a búvóhelyünkhöz, akkor a gyerek egész világát tagadjuk meg generációs beszűkültségünk miatt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ami a gyerekeinkkel történik, az jó, arról van szó csupán, hogy az ő valóságuk más, mint a miénk.

Hogy milyen, arra talán adódik jó példa a mi életünkből is. Ha mondtad már valakinek leegyszerűsítve, hogy beszéltem X. Y.-nal, pedig csak e-mailen, SMS-ben vagy Messengeren váltottál vele üzenetet, ha mondtad már valakiről, hogy ismered, pedig csak egy Facebook-kapcsolat, akkor te magad is összemosod a valóságot a virtuális tér eseményeivel, egészen pontosan a valóság szintjére emeled azt. Pontosan ez az, ami a gyerekeinkkel is történik, csak sokkal tágabb értelemben.

Mitől lettek ilyenek?

Azt szokták mondani, hogy a Z-sek digitális bennszülöttként folyton a telefonjukon lógnak. Nos, valóban géppel a kezükben nőttek fel, de amikor ilyeneket mondunk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mi is ott voltunk, mi adtuk a telefont a kezükbe, és nekünk is gép volt a kezünkben: ott volt az asztalon a mobilunk, később az okostelefonunk, laptopon dolgoztunk a nappaliban vagy filmet néztünk rajta, és válaszoltunk az üzenetre, amikor úgy adódott.

A Z-s digitális bennszülött, de a példát a szüleitől leste.

Ettől még tény marad, hogy Z-s generációra leginkább a technológia, a számítógépes játékok, a mindent elöntő vizualitás és közösségi oldalak léte nyomta rá leginkább a bélyegét. A Z-s alapélménye, hogy van még egy esélye. Ha vesztettem, megnyomom itt ezt a gombot, és máris játszhatok újra. Ha nem érzem jól magam az egyik csapatban, belépek egy másikba, és ott folytatom. A világ nagy, s mindig van hely benne számomra, ha nem itt, akkor ott.

Számára a siker is az online térben szerzett elismeréshez köthető. Ennek viszont megvan az a sajátossága, hogy szinte minden kép vagy videó alapú, ami bennük úgy csapódott le, hogy a világon minden a külsőségekről szól, a siker alapja pedig kinézet. Aki jól néz ki, az többet posztol, több visszajelzést kap, többen követik, tehát sikeres. Mindez nemcsak a lányokra, hanem a fiúkra is igaz. Egy mai kamasz kozmetikai kelléktára nagy valószínűséggel nagyobb és összetettebb, mint az anyukájáé, és erre nagy elánnal játszik rá a kozmetikai ipar is.

A Google-lal a zsebükben a Z-sek pontosan tudják, hogy a világ összes tudását bármikor előhívhatják, és mindig a jó helyen keresik egy weboldalon azt, amerre éppen tovább kell menniük. A számítógép összes funkcióját nagyobb magabiztossággal kezelik, mint a szüleik, ha mégis bajba kerülnének, megnéznek egy YouTube videót, és megoldják. A szülő, az iskolában a tanár, vagy a munkahelyen az idősebb főnök ebben az összevetésben hozzájuk képest elesett, kapkodó és gyakran kétségbeesett ember, aki ráadásul hozzájuk fordul olykor segítségért.

A birtokolt tudás, és a tudás irányának rendszeres megfordulása (fiataloktól az idősek felé) elképesztően magabiztossá teszi a Z-seket, nemcsak azt tudják, hogy mi a jó nekik, hanem azt is megfogalmazzák, hogy mit kellene csinálnia a családnak, az iskolának vagy a munkahelynek egy adott helyzetben, és ez – lássuk be – igencsak tiszteletlenségnek tűnik még egy otthoni környezetben is.

Ha az kutatjuk, hogy miért lett a Z-s olyan, amilyen, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Z-s jellegzetesen X-es szülei maguk találták ki, hogy az otthon jó és biztonságos tartózkodási hely a csemetéjüknek. A kulcsos gyerekként félig a szabadban, udvarokon, parkokban nevelkedett X-es szép emlékeket és sebhelyeket őriz a gyerekkoráról, de a gyerekével kapcsolatban az „inkább legyen otthon, mint ki tudja hol” elvet vallja. Mindebben persze közreműködik a technológia is, hiszen az elmúlt 30 évben több benti szórakozási lehetőség alakult ki a VHS videóktól a kismillió kábelcsatornán keresztül, az on demand tévézésen át az Xboxig, és mind abba az irányba mutat, hogy a gyerek otthon érezze jól magát.  És a Z-s köszöni szépen, jól is érzi magát. „Home is where my phone connects the internet automatically” ( Az otthonom ott van, ahol a telefonom automatikusan csatlakozik a netre) hirdeti egy büszke Z-s póló.

Mindezen okok miatt magabiztosak, haszonelvűek, nyitottak a nagyvilágra, és mindenekelőtt felhasználók.

Mielőtt azonban ítéletet mondunk e generációs jegyek felett, és korlátokat szabunk az otthoni internethasználatnak, jó, ha az eszünkbe véssük, hogy nemcsak a technológia, hanem a mi hozzáállásunk is kellett ahhoz, hogy ilyenné formálódjanak.

A Z-s, a család és a kütyük

Az X-es a gyerekeit nevelve valósággal beleőrül abba, hogy saját gyerekkori élményeit nem tudja megosztani velük. A gyereket nem érdekli a számháború, a csocsó, és még kevésbé a társasjáték, mert ezek a dolgok egészen másképp működnek, mint bármi, amivel a saját online terében találkozik. Ezekben a játékokban nincs percenkénti visszacsatolás, jutalom, nincs második élet, ha leolvassák a számunkat, nem lehet másikat fölvenni, legfeljebb akkor, amikor mindenki mással együtt belekezdünk egy új játékba. Ha nem vagyunk jók a játékban, és az elsők közt leolvasnak, akkor a hullaként eltöltött idő, az egész számháború akár 90 százaléka is lehet. Képletes a kifejezés, hiszen a számítógépes játékokban ennek pont az ellenkezője történik: életnek nevezik azt az állapotot, amikor játszom, és két élet között legfeljebb néhány kattintásnyi idő telik el hullaként, és máris újra játékban lehetek.

Mindez nem jelenti azt, hogy a gyerekünk ne élné meg a játékban annak izgalmát, amit mi megéltünk, hogy tudniillik, ha nem vigyázunk, akkor bizony egykettőre hullává válhatunk. Az adrenalinlöket valószínűleg nagyon hasonló, bár erre vonatkozó mérésekkel nemigen rendelkezünk. Éppen ezért nem helyes, ha szülőként kétségbe vonjuk a gyerek játékának értelmét. A „ne játszd ezt a lövöldözős hülyeséget” mondásnak pont annyi értelme van, mintha az X-es szülei azt mondták volna: „Megőrültél, minek szaladgálsz számmal a fejeden az erdőben?”

Ugyancsak hiba azt gondolni, hogy a számozásban vagy a fociban legalább együtt kell működniük a csapattársaknak. Aki ilyet mond, saját számítógépes játékélményeiből, az 1990-es években futott Doomból, a Sin Cityből vagy más hasonlókból indul ki, amiben valóban nem voltak csapattársak. A gyerekeink ezzel szemben olyan társasjátékokat játszanak, amelyekben az egymástól távol ülő játékosok online módon alkalmi vagy tartós koalíciókat kötnek, és csapatba szerveződve játszanak, ami nagyfokú együttműködést igényel. Aki látott már tinit online játékot játszani, az tudja, hogy közben vagy folyamatosan csetel, vagy fülessel és mikrofonnal a fején beszélgetve játszik.

A teljes cikk a WMN-en olvasható.