Családi tükörlabirintus - (Könyvajánló)

Részlet a könyvből

A szüleim… Lassan tudatosult bennem, hogy mi voltam nekik.

Anyámnak kilenc hónapig a lehetőség, hogy végre jókat és eleget ehessen; talán életében először. Aztán csíkok lettem, majd vágás a hasán. Aztán terhességből teherré váltam, akadállyá az Élet felé vezető úton, amelyen a nélkül ment végig, hogy elért volna az Életig; addig, amit ő annak hitt.

Aztán büszkeség tárgya lettem: milyen a fejformája, milyen értelmes a tekintete, hogy hasonlít ehhez meg ahhoz, aki volt s már bennünk él csak – mondták gyermek nélkül maradt anyák. Ezek azonban nem felejttették el vele, hogy alapvetően apámra hasonlítok. Szemöldök, száj, orr. Nem vesztettem el anyámat: meg se nyertem őt.

Ahogy apám sem. Nem őt, mást, s talán a másiknak is csak a szellem-képét szerette. Nem az első férjéjét, (huszonkét éves korában harminc-hét éves apám már a második volt), hanem azét a férfiét, aki miatt bosz-szúból ment hozzá az elsőhöz.

Apámat viszont megnyertem, bár nem azonnal. Ehhez el kellett mennem a halál pereméig. Megnyerte volna őt bármely gyermek. Tizenöt évvel volt idősebb az anyámnál, haja színét sose láttam. Korán őszült, későn kopaszodott: halála után még levágott hajából rakták fészküket a madarak a háza előtt. Ő saját guggonülő természetét és rendszeretetét, pontosabban ezek hiányát belőlem, tükrözte vissza rám.

Anyai nagyanyám? Aki nem szerette a gyerekeket? A sajátjait sem. Aki-nek az életében talán az első gyerek voltam, akire rámosolygott? Aki annyit hajtogatta, hogy „nem kellett volna második”, s ezt úgy éreztette öcsémmel, hogy át-átfutott rajtam: vajon szeretne-e, engem szeretne-e, ha én lennék a második.

Apai nagyanyám? Akit évente háromszor láttam: az öreg vályogház falának támaszkodva várta a fiát, s ha már van unoka, hát azt is. A kis feketét. Ő nem látta a vonásokat. Csak a színt. A kis cigánygyereket a talpát-tenyerét leszámítva szeplős, vöröses hajú, világos szemű család-ban. Aki a habbal-dióval díszített mézeskalács mellé mindig azt is adta, hogy „téged a cigányok ejtettek le a kordéról, de majd visszajönnek érted”. Az idegen szagok, az idegen ízek, közte a kút vizéé, amelyből 14 néha béka is jött az ivóvízzel a vödörben, az érthetetlenségig idegen tájszólás, amelyre apám is átváltott hazaérve, s én csak füleltem, miről beszélnek itt.

A csalán csípése, mikor egy szál kisnadrágban álltam a sűrűjében. Ész nélkül futottam a kert végébe, amikor meghallottam, hogy beköszön, majd benyit a kertkapun az öreg cigányasszony, adna-e valamit a téns-asszony az ebédhez.

– Ez a két uborka jó lesz neki, és téged is visszaadlak… -A csalánosba befelé futva nem éreztem én csípést, csak… de mikor nyikordult a kapu, s már a szomszédból hallatszott a kéregetés, s elő kellett volna bújni. Maguktól nem értették, hogy tévedtem oda. Öt évesen tán szavaim se voltak rá, mi űzött. Így „A rosseb se érti ezt a gyereket” diagnózissal zárult az eset.

A családi tükörlabirintus szerint tehát: teher, akadály, büszkeség, végreegygyerek, egyakárszerethetőis gyerek és az unoka, akit a cigányok hagytak itt, de majd visszakérik.