Az egyperces mesék helyett Primanima
A két nagyobb gyerekemmel (5 és 7 évesek) a Primanima Nemzetközi Elsőfilmes Animációs Fesztivál gyermekfilmes vetítésein jártunk. De ti hol voltatok?
Egészen komolyan kérdezem: hol voltatok gyerekes családok, óvodai és iskolai csoportok? Ha valamitől nem kell tartanotok, akkor azok ezek az alkotások.
Sokat halljuk, hogy a rajzfilmek nézése negatív következményekkel járhat, a túl sok képernyő előtt ülés egyenesen káros. Én ma úgy éreztem, nincs az a mennyiség, ami káros lehetne bármelyik gyerekemnek is.
Korábbi rajzfilmekkel kapcsolatos cikkemben már beszéltem arról, miért gondolom fontosnak a mozgókép olvasás megtanulását, illetve azt, hogy a gyerekek szakmailag igényes rajzfilmekkel, animációs filmekkel találkozzanak.
Egy másikban ajánlottam rövid animációkat, amiket éppen a Primanima egyik főszervezője, Orosz Anna Ida ajánlott nekem, amiért ezúton is nagyon hálás vagyok.
Ma a Primanimán olyan rövid animációkat láttunk, amikkel a gyerekeim biztosan nem találkoztak. Sem a képi világgal, sem ezzel a különösen csengő, vizuálisan is gyönyörűen megjelenő mondanivalóval, ami éppen annyira szánt mélyre, amennyire a gyerek kognitív fejlettsége azt engedi.
A Titokban c. francia animáció után – melyben a megrögzött agglegény beleszeret szomszédjába, akihez végül nagysokára be is csenget – az óvodás lányom pironkodva rám nézett és azt kérdezte: „Ugye tudod kire gondolok?”
A jó testvér c. kisfilm László Noémi versét dolgozta fel, amit a fiam szeretett, a lányom meg „nem értett”. Én sem értettem volna a helyében.
A Most kell! c. alkotás végső poénján nagyon jól szórakozott, meglepett, hogy az ittas vezetés veszélyei, és az ittas vezetők sorsközössége meg tudja őt nevettetni. De lenyűgözték a komolyabb témákat érintő A sün otthona és a Cseppek is.
A férjem pedig összekacsintott a kislányommal a Vihar című vicces-borzongató rajzfilm kapcsán, mert ennek egyes képsorai szinte megegyeznek kedvenc filmjük, A tenger dala c. egészestés remekű képsoraival. De nem lopásról van szó, inkább átértelmezésről.
A csere c. animációban a felnőttek kerülnek a gyerekek szerepébe, megmutatva ezzel azt a különös dinamikát, ami a szülő-gyerek kapcsolatokat működteti. A végefőcímnél még felsírnak éjszaka a felnőtt „gyerekek”, amit én kommenteltem a lányomnak: „Látod, sírnak éjjel, mint ti, gyerekek.” Mire ő: „Nem anya, nem mi sírunk, hanem ti.” – Ő megértette.
A kisfilmek foglalkoztak a másság, az előítéletek, a halál kérdésével, de volt szó szerelemről, kíváncsiságról, felfedezésről, sznobizmusról, titokról, cserbenhagyásról és még sok minden másról, amit hol humorral, hol éppolyan őszintén mutattak be a filmek, ahogyan ezekről a témákról a gyerekekkel érdemes beszélni.
És hogy ne menjek haza üres kézzel, vettem egy, a helyszínen sokkal-sokkal olcsóbb, egyedi, rettentő menő recycled hátizsákot.
Már csak azt sajnálom, hogy a kétévest nem vittük magunkkal. Az egészet imádta volna.
Most rajtatok a sor, nálunk pedig filmek hiányában a gyerekek elmennek intézménybe a saját Primanimás pólójukban, én pedig bevásárolok a zöldségesnél a Primanimás vászontáskámmal. És csak sajnálkozom, hogy a fesztivál hátralévő napjaiban mi mindenről maradok le.
Peer Krisztina
