Kuckózz be ezzel az állatrajongóknak szóló komfort-olvasmánnyal és máris visszatér a jókedved!
Volt egy kis barátnőm általános iskolás koromban, akivel egy házban laktunk, és mondhatni sülve-főve együtt lógtunk iskola után. Nem csak hogy imádta a lovakat, hanem egyenesen megbabonázták ezek a méltóságteljes állatok.
Emlékszem, minden holmija lovas volt, amit akkoriban lehetséges volt beszerezni: lovas füzetek, tolltartó, pénztárca, matricák,
színezők és még ki tudja mi minden kincs lapult a szobájában, ami a sörényes barátaira emlékeztette. Hétvégenként járt is lovagolni az egyik városhoz közeli lovardába, és amennyire akkoriban meg tudtam ítélni, egész jól is ment neki. Néhányszor én is elkísértem, hátha engem is megfertőz a lovak iránt érzett lázával, de a magam részéről mindig is jobban szerettem inkább nézni a lovassportot, mintsem felülni egy ilyen tekintélyt parancsoló állat hátára.
Aztán végül mindketten „így maradtunk”: régi barátnőm, ha jól tudom, még ma is lovagol, én pedig legfeljebb a Suttogó jellegű filmeken keresztül kerültem közelebb a pacikhoz. Miért meséltem el mindezt? Nos, azért, mert miután elolvastam Victoria Eveleigh negyedik, pónibarátságról szóló könyvét, a „Kihívás elfogadva” című kötetet, ennyi év után elkezdtem kapiskálni, miféle kötődést és mély, talán semmivel sem összehasonlítható érzéseket élhetnek át az olyan fiatalon lovagolni kezdő emberek, mint a gyerekkori barátnőm, vagy akár a történet főszereplői, Katy és Alice. Persze össze sem lehetne hasonlítani az én városi, lórajongó barátnőmet és a történetben szereplő lányokat, hiszen utóbbiak egész életükben egy farmon éltek, és talán már az anyatejjel szívták magukba azt a rengeteg ismeretet, tudást és megfelelő bánásmódot, amelyek mentén az állatok felé viseltetnek. Annak ellenére, hogy néhány lovarda látogatáson kívül soha, semmi közöm nem volt a lovakhoz, azt kell mondjam, sokszor merült fel bennem a gondolat a könyv olvasása közben, hogy „most úgy megsimogatnék egy ilyen szép pacit”.
Végig az volt az érzésem, hogy egy komfortos kis „univerzumba” csöppentem, ahol persze ugyanúgy nem lehet mindig minden fenékig tejfel, akárcsak a való életben, mégis mintha az állatok között élve kicsit helyrebillent volna a világ. Felcsillant a szemem, amikor a történet közepe felé megismerkedhettünk Jamesszel, az autista kisfiúval, akinek a lovakhoz való kapcsolódását igazán szívhez szólóan mutatja be a szerző, mindamellett, hogy a gyerek karaktere a nehézségei ellenére gyönyörűen simul bele a történetbe. Kellemes érzésekkel telve teszem most fel a polcomra ezt a könyvet és nagyon ajánlom mindazoknak, akik odáig vannak a lovakért, de azoknak is, akik majd csak a történet hatására kezdik megszeretni ezeket a különleges állatokat.
Victoria Eveleigh – Kihívás elfogadva (Pónibarátság 4.)
Móra Könyvkiadó, 2022
