Kell egy tesó – lehet áldás és lehet átok
Ha van testvéred, akkor valószínűleg a vele való kapcsolat életed egyik leghosszabb, legmeghatározóbb és legellentmondásosabb viszonya. Habár sokféle romantikus mítosz él a „jó” testvérséggel kapcsolatban, előfordulhat, hogy sokkalta egészségesebb lelket formál egy fivérrel/nővérrel civakodós-gyepálós-versengős gyerekkor, mint az egymás iránti feltétlen imádat. Meglepő, mi mindenen csúszhat el egy testvérkapcsolat, és válhat élethosszig tartó hidegháborús helyzetté az ígéretes nexus. – A WMN-ről Kurucz Adrienn írását ajánljuk.
Ma már egyértelműen kimondja a pszichológia: a szüleink mellett a testvéreinken is múlik, milyen ember lesz belőlünk. Már pusztán a létük meghatározó, konkrétan az, hogy egykék vagyunk-e vagy sem. (Nyugi, egyik verzió sem tesz minket jobb vagy rosszabb emberré, téves általánosítás például, hogy minden egyke önző és hatalmaskodó, vagy, hogy, mondjuk, a második gyerek jellemzően a fekete bárány a családban – ma már óvatosabban fogalmaz a tudomány a testvérek születési sorrendjéből fakadó eltérő személyiségjegyekkel kapcsolatban, mint korábban.)
Egyértelműen hatással van a testvérkapcsolatunk (vagy annak hiánya) a kortársakkal való kapcsolatainkra, és felnőttkori emberi viszonyainkra. Megtanulhatjuk például a testvérünktől, hogyan kell csapatban gondolkodni, szövetséget kötni – és tisztességesen versenyezni. Pszichológia kísérletek igazolták, hogy abból, ahogy egy ember önmagát jellemzi, elég jól lehet következtetni arra, milyennek látják őt a testvérei. Az énképünket leginkább ők formálták, és bár talán más társaságban réges-rég egyéb tulajdonságainkkal érvényesülünk, azok mintha kevésbé számítanának az öndefiníció során.
Míg korábban azt gondolták, az azonos nemű szülővel való azonosulás képezi az identitás alapját, ma már tudjuk, hogy árnyaltabb a kép: a testvérek szerepe is nagyon fontos a személyiségfejlődésben.
A testvér támasz lehet egy életen át, olyan valaki, akire mindig számíthatsz, aki melletted áll, bármi is történjék, ugyanakkor rengeteg példa van arra, hogy épp ő a traumák forrása. Vajon min múlik, hogy melyik verzió a tiéd? Min csúszhat el egy kapcsolat, amely a szülők szándéka szerint bizonyára azért (is) született, „hogy ti majd mindig ott legyetek egymásnak”?
Lássuk a leggyakoribb okokat – ne elfeledve, hogy minden kapcsolat egyedi, bonyolult és szüntelenül változó, tehát vannak tendenciák, típushibák-jellegzetességek – és vannak emberi sorsok.
„Ő volt a kedvenc”
A testvérek versengenek a figyelemért. Ez teljesen normális, mondja a pszichológia. Meg azt is mondja, hogy ha egy gyerek és szülei közt erős a kötődés, akkor kisebb dráma, ha kistesó születik, és átmenetileg ő lesz a világ közepe, így sok szempontból borul az addig rend. A bizonytalan kötődésű gyerekek testvérkapcsolata ellenben eleve terhelt, sokszor a szülőnek címzett indulat csattan a tesón.
Különösen nehéz a helyzet akkor, ha a szülők hasonlítgatnak, ha nem látják meg a különbözőség varázsát, ha nem értékelik az egyéniséget, csak, mondjuk, a teljesítményt, amelyet az ő értékrendjük alapján csupán az egyik gyermek hoz. Azt gondolnánk, hogy ez a kivételezés egy életen át cipelt málha azon, aki a testvére árnyékában nevelkedett, de valójában sújtja azt is, aki a bálvány a családban, mert lelkiismeret-furdalással él a testvérével szemben (ha felismeri ezt magában, ha nem), plusz az elvárásoknak is állandóan meg kell felelnie, hogy ne zuhanjon le a piedesztálról. (A testvérén látja, milyen rossz, ha valakivel elégedetlen a család…)
Az örök másodiknak is baromi nehéz, hiszen mindig a testvér a mérce, az ő sikerei, az ő képességei, így neki sokkal nehezebb lesz megtalálnia a saját versenyszámait: erősségeit, gyengéit, és az önbecsülése is szükségszerűen csorbát szenved, ha mindig valaki után kullog, ahelyett, hogy a saját útját járná emelt fővel.
A kutatások alapján minden szülőnek van egy „kedvenc” gyereke, pontosabban egy olyan gyereke, akit közelebb érez magához, akire épp a hasonlóság okán a legjobb szándék mellett is, hajlamos rávetíti saját vágyait, traumáit, félelmeit. Ez az azonosulás („magamat látom benne”) rejlik a kivételezés mögött általában, nem az, hogy a másik (többi) gyermekét jobban szeretné. Csakhogy az utódoknak nehéz ezzel a kiválasztottsággal mit kezdeni, és sokszor nem a szülő-gyerek kapcsolat romlik meg emiatt, hanem a testvéreké – a szülő nagy fájdalmára.
A teljes cikk a WMN-en olvasható.
