Apák gyesen – „a nőiesség-férfiasság nem ezen múlik”
– apák napja alkalmából a WMN-ről Gyárfás Dorka riportját ajánljuk.
Ha egy olyan írást, ami a gyesre, gyedre ment apák témakörét boncolgatja, csak úgy lehet közzétenni, hogy maguk az érintett apák nem adják hozzá a nevüket, máris lehet tudni, hogy valami gond van. Persze megvan rá a különféle okuk, mégis az lenne a normális, ha ezt ma büszkén vállalná mindenki, és nem kéne sem a munkahelyétől, sem a környezetétől, sem az idegenek reakciójától tartani.
Szerencsére már Magyarországon is akadnak olyan apák, akik tökéletesen el tudják látni a kisgyereküket, és olyan anyák, akik nyugodt szívvel bízhatják rájuk, ha dolgozni szeretnének. Vagy dolgozniuk kell. Ők azok a szülők, akik egyenrangú partnernek tekintik egymást.
András
„Lakótelepi gyerek vagyok, és amikor kissrác voltam, a házunkban minden más gyerek kisebb volt nálam. Ennek hozadékaként a szülők előbb-utóbb lepasszolták nekem a gyerekeket. Olyan 12 éves lehettem, amikor már egy kéthetes kisbabával és a kétéves bátyjával állítottam haza, anyám meg a szívéhez kapott. Én ebbe nőttem bele, hamar megtanultam pelenkázni, etetni, vigyázni rájuk. És amikor szülőként kerültem ebbe a helyzetbe, kifejezetten boldog voltam tőle. Madarat lehetett fogatni velem” – kezdi András (egy névtelenséget kérő apuka), miért nem jelentett neki problémát, amikor úgy alakult az élete, hogy neki kellett gyesre menni a kisfiával.
Kép forrása: András
Több oka is volt egyébként. Az egyik, az a gyakori jelenség, hogy az anyuka szülési szabadságát nem nézték jó szemmel a munkahelyén, fél évnél több kihagyást nem engedtek neki. András viszont szabadúszó volt, neki nem kellett senkivel egyeztetnie. A másik, hogy éppen előtte csontvelő-átültetésen átesett gyerekekkel foglalkozott, ami nagyon megviselte lelkileg.
„Valahogy annyira az életet akartam érezni meg élni, hogy minden idegszálammal arra fókuszáltam: vannak egészséges gyerekek. Nekem a fiam volt a gyógyulásom”
– meséli.
Miután a felesége hat hónap után visszament dolgozni (csak fokozatosan), András két és fél évig gondozta a kisfiukat, amíg oviba nem ment. Nem csoda, hogy elválaszthatatlanok lettek. András nem is élte meg nehézségként a vele töltött időt, azt állítja, az ő fia a világ legjobb gyereke, semmi problémája nem volt. Talán csak az altatás. „Cicin tök jól elaludt, de, ugye, azt én nem tudtam nyújtani. Nem maradt más választásom, több órán keresztül tologattam a babakocsit, róttam az utcákat. Amikor pedig nagyobb lett, elkezdtem gyerektársaság után nézni, esetleg úgy, hogy közben én is megihassak egy kávét, válthassak pár szót 70 centinél magasabb emberekkel. A környékünkön volt egy közösségi ház, ahol különféle gyerekfoglalkozások voltak meg egy kávézó. Emlékszem, amikor először beléptünk oda a fiammal – bocsánat a kifejezésért, de – egy tejcsárda képe tárult elém: csupa szoptatós anyuka ült ott. Hirtelen azt sem tudtam, hová nézzek. Gyorsan elmenekültünk, de aztán meggondoltam magam, később visszamentünk, és jártunk is oda. Idővel egy-két másik apuka felbukkant, és már nem voltam egyedül.”
Vince
Vincének négy gyereke van, és az elsőnél még együtt maradtak otthon a feleségével, mert ő onnan dolgozott, a negyediknél meg ő kérte, hogy gyedre mehessen. „Nem tartom egészséges állapotnak, ha az egyik szülőt eltemeti a gyereknevelés. Bármilyen sokat is ad, nagyon szép és jó, de van egy monotóniája, és ha a szülő nem találkozik más közeggel, felnőttekkel, akkor egy idő után gyilkos tud lenni. Nálunk az is közrejátszott, hogy én meg – míg a két középső gyerekünk kicsi volt – a munkahelyi monotóniával küszködtem. Évekig én viseltem a felelősséget a család megélhetéséért, és már nagyon vágytam rá, hogy otthon lehessek. Szerintem jó esetben az apákban is van erre igény.”
Aztán egyik pillanatról a másikra hozták meg a döntést, hogy az akkor féléves Dávid mellett Vince leváltja Virágot. „Tavaly áprilisban egyszer csak betelt a hócipőm a munkahelyemen. Azt éreztem, hogy azonnal ki kell szakadnom, különben bekattanok, és másnap már be sem mentem. Betegszabadságot vettem ki, és azalatt elintéztem a gyedet. A feleségem pedig – ezzel párhuzamosan – elküldte pár helyre az életrajzát, és nagy szerencsénkre, két nap alatt kapott egy ajánlatot, majd egy hét múlva elment dolgozni. Azzal is szerencsénk volt, hogy én a gyed maximumát kaptam, ami megfelel egy átlagos közalkalmazotti fizetésnek, ehhez jött a családi pótlék, a feleségem fizetése, és ha egy kicsit még hozzátettünk a tartalékunkból, úgy már ki tudtunk jönni.”
Bár Vince mindig is sokat foglalkozott a gyerekeivel – erről megvan az elmélete, amit mindjárt meg is oszt –, de akkor derült ki számára, mennyire más egyedül egy gyerekkel hosszú hónapokon át.
„Ahhoz, hogy az ember igazán jóban legyen a gyerekével, kell a tartós együttlét.
Addig nem igazán lehet elmélyedni a személyiségében, pedig hatalmas kaland felfedezni, milyen különbözőek a gyerekeid. Még úgy is, hogy nyilván az idő nagy részében feladatokat látsz el: enni adsz, pelenkázol, nyomulsz a buszon, orvosra vársz, stb. – ezek nem azok a pillanatok, amikor angyal suhan el felettünk. De ha akad egy-két óra a napban, amikor csak egymásra tudtok figyelni, és akár csak egy-két perc, amikor teljesen elvesztek egymásban, az egy olyan érzelmi kapszula, amiből töltekezni lehet. Olyasmi, mint a katarzis vagy az orgazmus.”
A teljes cikk a WMN-en olvasható.
