„A walesi bárd az, amivel a húst daraboljuk?” – ilyen volt irodalomórát tartani hatodikban
’Amikor megkérdeztem tőlük: ti képesek lennétek meghalni azért, amit nagyon szerettek? – na, csak akkor lett néma csend.’ Egy tanár beszámolója a NAT-tól és a valóságról.
A napokban elém került az új Nemzeti Alaptanterv sok vitát kiváltó, irodalommal foglalkozó része. Egykori tanárként (pár hónapja hagytam ott a pályát) végigfutottam az írók, költők listáján, akiket ugye meg kéne tanítani a 12-ik évfolyamig. 126 (százhuszonhat) szerzőről beszélünk. A szám már önmagában elborzaszt minden érző szívű – és egyáltalán, gondolkodó – embert, de én most nem erről szeretnék beszélni.
Inkább elmesélek EGYETLEN irodalomórát. Én tartottam, helyettesítő tanárként, egy húsz fős, hatodikos osztálynak, egy minden szempontól sikeresnek számító, jó nevű, budapesti általános iskolában.
A kollégám, aki helyett bementem, lelkiismeretes, nyomtatott óravázlatot hagyott nekem. Arany János: A walesi bárdok. Bár van magyar szakos diplomám, addig főként angolt tanítottam, irodalmat keveset. Tehát viszonylag "szűz kézzel" nyúltam a témához. Miközben az órára készültem, és magam is többször átrágtam a híres, egyébként gyönyörű balladát, először az döbbentett meg, hogy pedagógiai szemszögből milyen elképesztően nehéz.
Mit keres ez a vers tizenkét éves gyerekek tananyagában? Még gimiben is csak csínján merném bedobni" – töprengtem. És a vers szövegére és értelmezésére van összesen negyvenöt percem???"
De mit volt mit tenni, ez volt a feladat, bementem. Az osztályteremben húsz hatodikos tombolt, ez volt az ötödik órájuk aznap. Hárman a pad tetején ugráltak, ketten egy mobiltelefonért verekedtek a terem közepén. Bár én újdonságnak számítottam, így is körülbelül hét-nyolc perc, könyörgéssel fűszerezett ordítozásba telt, amíg egyáltalán leültek valahova, és úgy-ahogy elkezdtek figyelni.
Bár a kiabálástól reszelt a torkom, hangosan felolvastam nekik a vers címét, és fel is írtam a táblára. Kérdeztem, hogy a "walesi" és a "bárdok" szavak közül melyiket nem értik. Rázták a fejüket: egyiket sem. Egy cingár kissrác lelkesen kikalimpált a padból: "A bárd az a balta-féle, amivel a húst daraboljuk, nem?" Iszonyatos röhögés, hogy akkor most baltás gyilkosokról fogunk tanulni (volt, aki a Fűrész című horrorfilmet kezdte fennhangon mesélni). Megint öt perc fegyelmezés, két pad között átrepült egy tolltartó, odamenni, elvenni, ki volt, ha még egyszer előfordul, mindkettőnek szaktanári beírás, stb. stb. stb.
Az újra beállt – viszonylagos – csendben elmagyaráztam nekik, hogy a "bárd" dalnokot jelent. Aztán az is, hogy dalnok mit jelent, mert nem értették. Aztán megnéztük együtt a falon lógó, nagy Európa-térképen, hogy hol van Wales.
Az órából ekkor már TIZENHÉT perc telt el, és még mindig csak a címnél tartottunk.
Ezután arra kértem őket, hogy versszakonként olvassák fel a balladát. Én választottam ki az első felolvasót, aki, miután végzett a versszakkal, hangosan átadhatta a szót egy osztálytársának. Na most: A walesi bárdok egy hosszú vers. Harmincegy versszak. A Youtube-on megnéztem róla egy felvételt (még korábban), Sinkovits Imre előadásában. Csaknem öt és fél perc alatt mondta el.
Ezt az öt és fél percet a tizenkét éves gyerekek körülbelül tíz perc alatt tudták összehozni. És nem azért, mert nem igyekeztek. Bár volt némi háttérzaj, figyeltek az éppen fennhangon olvasó osztálytársukra. De, mint említettem, a szöveg NEHÉZ. Olyan szavak vannak benne, mint "tereh" (teher), "ajtó megől", (mögül), "tallóz" (keresgél), "kobzán" (a koboz nevű hangszerén). Ezeket egy ekkora gyerek nem érti. Megkockáztatom, sok felnőtt sem. Beleakadt a nyelvük, természetesen kisegítettem őket, felírtam a szavakat a táblára, elmagyaráztam a jelentésüket.
A lényeg az, hogy mire a végére értünk, a tanórából fél óra odavolt. És amikor visszakérdeztem: "Ki értette, hogy miről szól ez a vers?", teljes tanácstalanság volt a válasz. És én nem tudom hibáztatni őket. Mert egyszeri olvasás után nincs olyan csodagyerek, aki ezt a verset megértené.
Bevallom, itt elbizonytalanodtam. Az óravázlat szerint újra el kellett volna olvasni a verset, ezúttal a beszélők szerepeit kiosztva (ugye többen megszólalnak benne, például maga Eduárd király, vagy az ősz dalnok), de erről egy kis sóhajjal lemondtam. Egyszerűen érezni lehetett a gyerekeken, hogy mára ennyit bírtak befogadni, egy újabb felolvasás totális káoszba és őrjöngésbe fulladna. Semmivel sem lennénk beljebb.
Másként döntöttem. Leültem az egyik pad szélére, közéjük (előbb még elkoboztam két gyerek mobilját, akik a pad alatt játszottak), és halkan, mesélős hangon azt mondtam: "Gyerekek, ez a világirodalom egyik legszebb verse. Nem könnyű, tudom, de egy nagyon fontos dologról szól. Arról, hogy vannak emberek, akik hajlandók meghalni azért, amiben hisznek. Most gondoljatok valamire, ami nektek nagyon-nagyon fontos. Lehet ez egy családtag, egy hobbi, egy háziállat, egy vágyálom, bármi. Koncentráljatok rá erősen, és mondjátok meg nekem: képesek lennétek azért a valamiért meghalni?"
Az volt az a néhány kegyelmi pillanat, amikor úgy éreztem: valamennyire megérte. Olyan csend lett, hogy hallani lehetett a nyitott ablakon át a kinti madarak csiripelését. A gyerekek akkor, abban a pár másodpercben valóban valami nagyon fontosra gondoltak.
Sorra néztek fel rám, és mondogatták: "Nem, tanárnő, én nem tudnék semmiért meghalni." Felálltam. "Ez érthető. Azt hiszem, én sem tudnék meghalni semmiért. De ez az ötszáz ember, ez az ötszáz dalnok, akikről a vers szól, megtette. Elképesztő, nem?"
Összemosolyogtunk, én, meg a húsz gyerek. Felpillantottam az órára. Két perc maradt kicsengetésig. Felírtam nekik a táblára a házi feladatot: írjanak egy fél oldalas fogalmazást arról, hogy szerintük miről szól a vers. De itt már újra tombolt az egész osztály, a saját hangomat se hallottam. Később, amikor javítottam a fogalmazásokat, szembesültem a nem is olyan meglepő ténnyel: A walesi bárdokat gyakorlatilag senki sem értette meg. Volt, aki megemlítette, hogy a dalnokok meghaltak, de a túlnyomó többség csak Eduárd király lováról írt, meg arról, hogy a király meg "az urak" sokat esznek-isznak.
Mindezt azért írtam le, hogy egy kicsit testközelbe hozzam, hogy is néz ki a Nemzeti Alaptanterv egy picike darabkája – és most szerintem az is mindegy, hogy a régi vagy az új – egy általános iskolai osztályteremben.
Lehet mondani, hogy sz...r pedagógus vagyok. Lehet mondani, hogy a gyerekek buták. Elő lehet írni, hogy a 12-ik osztályig 126 szerzőt kell egy jó irodalomtanárnak megtanítani. Csakhogy az egész szerintem köszönő viszonyban sincs a valósággal. Eddig sem volt. Már jó ideje nincs.
Az irodalom gyönyörűsége véleményem szerint abban rejlik, hogy önmagunkat megtaláljuk benne, és igen, rengeteg útmutatót kapunk az élethez. De ha tizenkét éves gyerekek torkán eszeveszett tempóban lenyomunk egy bőven a korosztályuk fölé méretezett balladát, aminek már a címét se értik, akkor csakis annyit érünk el, hogy megutálják az egészet.
Minden elismerésem azoké a pedagógusoké, akik ezt az utálatot eddig meg tudták akadályozni.
A cikk forrása: szeretlekmagyarorszag.hu
