Család

Anya! Apa! Mit tettetek velem?

A blogoszférában, Ildikó világában bukkantunk erre az írásra. Pont a napokban kesergett egy negyvenes barátnőm azon, mennyi defektes kortársa van a környezetében, mintha mindenki meghülyült volna középkorára, pont akkor, amikor már nagyjából felnőtt, tehát mentálisan is érett férfiként és nőként kellene élveznünk az életet, amit eddig összeraktunk magunknak. Nem mindegy azonban, milyen alapra kezdtünk építkezni, és erről az alapról: a családról, apáról, anyáról általában nem szoktuk azt mondani, hogy csapnivalók. Sőt, a mondás szerint 25 felett már nem ér anyuékat hibáztatni. Szóljon ez a poszt azokhoz, akiknek még van lehetőségük alakítani a dolgokon, jobban mondva: egy másik ember vagy emberek életén. A gyerek meló. 24 órás. Nagyobb  felelősség, mint egy földrész urának lenni. Képzés, felkészítés, magasiskola nincs: ezt nekünk kell egyedül vagy párban végigcsinálni. De ettől még a gyermekünk nem a tulajdonunk... (aszerk.)

Nem tudom, ki, hogy van vele, de én hiszem, hogy vannak emberek, akik nem alkalmasak az anyai vagy apai szerepre. Bár sokak szerint, megtanulható, gyakorolható az anyaság és az apaság, és ezt most nem is vitatnám, mégis állítom, hogy vannak emberek, akik egész egyszerűen jobban tennék, ha távol tartanák magukat a gyerekneveléstől. Ezt teljesen komolyan gondolom! Azok az emberek, akik nem akarnak változni, tanulni, akik túl egoisták a másokkal való törődéshez, akik nem tudják, hogy mit jelent a gondviselés és a valódi felelősség, jobban tennék, ha bele sem vágnának az apaságba, anyaságba. Aki úgy érzi, magát kell teljesen feladnia és ezen siránkozik folytonosan, ahelyett, hogy az életében történő (szerep)változásokkal fejlődne és általa „többé” válna, az szerintem nem alkalmas a nevelésre.

Tudom, hogy nem könnyű. Tudom, hogy nincs tökéletes anya, sem tökéletes apa. Tudom, hogy minden szülő hibázik egyszer, kétszer, néhányszor. Többször, mint szeretne. De azt is tudom, hogy hatalmas a különbség az olyan szülő között, aki hibázik, de tudja, megérti, meglátja, beismeri és továbbra is anyaként, apaként viselkedik, tanulva hibáiból, fejlődve, és az olyan anya/ apa közt, aki hibázik, sokszor, számtalanszor, mást nem is csinál, és ezen nem változtat. Meg sem fordul a fejében, hogy hibát követ el. Meg sem látja, mekkora kárt okoz gyermeke életében. Vannak emberek, akik egész egyszerűen, szerintem nem alkalmasak arra, hogy egy másik embert életre neveljenek. Ez nem bűn. Előfordul. Van néhány olyan jellembeli tulajdonság, ami miatt az ember alkalmatlanná válik erre a szerepre. Ha ezt felismeri és változtat rajta, az egy másik dolog, akkor alkalmassá teszi magát, és nincs is miről beszélni tovább.

Alkalmazkodni a körülményekhez, az élet tragédiáihoz (válás, haláleset, szegénység, depresszió, betegségek stb.), és próbálni tovább anyának és apának lenni, nem feladni, segítséget kérni, ha kell  – ha nincs kitől, keresni –, mind olyan dolgok, amikre csak a nevelői szerepre alkalmas emberek képesek. Akik ilyenkor “túladnak” gyerekükön, otthagyják valahol, vagy rosszabbat tesznek (nem tudom Magyarországon mennyire gyakori, de itt, ahol élek, túl sok olyan szülőről hallani, aki meggyilkolja gyerekét) számomra nem anyák és nem apák.

csak az tud „jól” gyereket nevelni, akinek van gyereke?

Volt, aki azt mondta nekem, hogy nem tudhatok én sokat a gyereknevelés rejtelmeiről, hisz nincs is gyerekem, vagy azt, hogy csak az tud „jól” gyereket nevelni, akinek van gyereke. Az egyik meggyőződésem ezzel kapcsolatban az, hogy egy „rosszul” vagy “hiányosan” nevelt gyerek nagyon is sokat tudhat a gyereknevelésről, és annak hiányairól, következményeiről, miután az élet megnevelte, avagy ő „nevelte felnőttre” saját magát. A másik véleményem pedig az, hogy nem minden szülő nevelő, és nem minden nevelő szülő. Az pedig, ha valakinek nincs a jelenben gyereke, akiért felelős, nem jelenti azt, hogy sosem volt, s hogy nem tudja mit jelent felelősséget vállalni egy életért.

Biztosan tudom, hogy a folyamat, amellyel egy gyermek nevelése, tanítása, óvása és szeretése jár, minket, úgynevezett felnőtteket is tanít, és egy másik szintre emel az emberi létben. A gyerekek okítanak, formálnak minket, többé tesznek emberileg. Van, persze, akit nem. Van, aki nem fejlődik, nem változik, nem tanul. Van, aki nehéz áldozatként éli meg mindazt, amit egy gyerekért tenni kell, keserű elvételnek önmagából, idegesítő kötelességnek, nem pedig örömforrásnak. Van, aki soha nem lesz anya, vagy apa, akkor sem, ha gyerekei vannak.

Vannak anyák és apák, akik cselekedetekkel, szavakkal vagy tétlenségükkel tragédiát okoznak. Megnyomorítják gyermeküket. Nem életre nevelik, hanem elítélik őt. Megalázzák szavakkal és tettekkel, már egész kiskortól, hogy aztán nagy eséllyel frusztrált, fejet sosem felemelő senkivé válhasson, vagy valami ennél sokkal rosszabbá. A világ tele van gyermekkorukban megsérült emberekkel. Lelki sérültekkel, akik elhiszik, hogy a szeretet fáj, mert anyáé és apáé ilyen volt. Fájdalmas.

ahol nincs menedék, nincs családi fészek

Forr a vérem, amikor egy gyerekről tudom, hogy rendszeresen ver(ték)ik. Hol pofont kapott nyilvánosan, mások előtt is akár, hol egy kis lökdösést, rugdosást otthon, ott, ahol nincs menedék, nincs családi fészek. Otthon, ami nem az a hely ahol a szeretet van. Látni, hogy összerezzen egy gyerek és lesüti szemeit, mert te felemelted a kezed, hogy a vizesüvegért nyúlj a vacsora alatt, vérlázító számomra! Elképzelem a gyermeket, aki nem ette meg a vacsoráját, és kapott egy sallert cserébe. Vagy azt, aki rossz jegyet vitt haza, és közös tanulás meg konstruktív büntetés helyett kapott egy kiadós verést, meg egy „maradj a szobádban, látni sem akarlak, amíg nem tanulod meg azt a kurva leckét, te idióta, olyan vagy, mint anyád, egy igazi hülye!” – mondatot. Mit tanult ebből a gyerek? Azt, hogy ha valami rosszul sikerül, akkor keményebben kell dolgoznunk, hogy jobb eredményt érjünk el, vagy azt, hogy gyűlölöm a sulit, magamat és mindent?

A gyermek ösztönből, szívből, lélekből, mindennél jobban bízik a szüleiben. Ez születésétől fogva így van. Ez a legszebb kötődés a világon. Mit érezhet egy gyerek, amikor az anyja vagy az apja, aki a világot jelenti neki, rendszeresen megveri? Mi lesz azokkal, akik egész gyerekkorukban azt hallgatták, hogy „ezt úgysem tudod megcsinálni” vagy azt hogy „ostoba vagy, gyerekem”? Azokra a gyerekekre gondolok, akiknek nevettek szüleik az álmaikon, akiket megaláztak, és akik csupán sóvárogtak megértésre, szeretetre szüleiktől, milyen nehézségek várhatnak az életben? Milyen emberi kapcsolataik lesznek? Mennyire indulnak nehezebben az életbe, ahol sok nehézség vár majd rájuk pontosan azért, amilyen kép kialakult bennük saját magukról? Ismerek olyat, aki évekig hallgatta azt, hogy „ne erőltesd, ami nem megy, minek tanulsz, úgyse lesz belőled senki!” Persze ösztönözheti mindez a gyereket valamiféle bizonyításra, de milyen fájdalmas áron? Ráadásul száz olyan életből, amely „rosszul” kezdődött, csak nagyon kevés lesz „sikersztori”, vagy boldog, kiegyensúlyozott élet.

 

Vannak anyák, apák, akik fel sem fogják, mekkora kárt okoznak. Vannak, akik nem értik, hogy szavaiknak súlya van gyermekük lelkében, nekik az mindent jelent. A verbális erőszak, a szavakkal való megalázás sokszor eltorzítja egy gyermek énképét, valóságát és a jövőjét is. Nem beszélve a fizikai és más típusú erőszakról…

Sajnos léteznek olyan szülők, akiket egész egyszerűen nem érdekel gyermekük sorsa. Akik nem törődnek gyerekükkel. Akik nem tudnak szeretni, és még ha van is képesség bennük minderre, az nagyon mélyre lett temetve, gyermekük pedig csak azt érzi, hogy őt nem szeretik. Ez pedig önmaguk megkérdőjelezéséhez vezet. Sőt, van úgy, hogy mások és minden megkérdőjelezéséhez. Nem értik, és soha nem is fogják megérteni, hogy ők miért nem elegek arra, hogy anya vagy apa szeresse őket.

Nem hiszem, hogy zseninek vagy hat gyerek anyjának kellene lennem ahhoz, hogy tudjam, az, hogy ha leteszed a kisgyereked számítógép vagy a televízió vagy a videojátékok elé (ami függőséget is okoz), csak azért, mert fáradt vagy, eleged van az aznapból stb., nem túl jó ötlet. Néha persze ezt is lehet. De nem minden nap. És nem mértéktelenül. Nem hiszem, hogy az év anyja díjat kéne megpályáznom azzal az ötletemmel, hogy a gyerekkel, bármennyi idős is, beszélgetni kell. Nem gügyögni hülyeségeket, amikor pici, vagy lelegyinteni nagyobb korában, ha mondandója van, hanem beszélgetni kell vele. Meghallgatni. Élménybeszámolót tartatni, a napjáról, hetéről, oviról, suliról, életéről, hogy érezze, érdekel minket a világa, bízhat bennünk, nekünk (sok) mindent elmondhat. Kérdezve rávezetni válaszokra, amiket még keres, és ezáltal felfedezni őt – fantasztikus érzés lehet számunkra is. Tanítani gyermekünket hatalmas erő. Nem kioktatni és cinikusan okoskodva azt sugallni, hogy ő hülye, mi meg hű, de jobban tudjuk, hanem rávezetni dolgokra a legjobb amit tehetünk.

idő, idő, idő

Időt  kell tölteni vele! Sokan azt mondják, nincs idejük. Én erre azt mondom, találj, és ne kifogásokat keress! Játszani kell a gyermekkel, és kész. Nem csak nézni, ahogy játszik, hanem újra kicsit gyerekké válni vele és együtt játszani. Együtt csinálni dolgokat. Olvasni, mesét nézni, filmet nézni, főzni, sütni, rajzolni, festeni, színezni, zenét hallgatni, énekelni, táncolni. Felfedezni a világot, kirándulni, megismerni a természetet, a történelmet, a művészeteket, a sportot. Mindez élményt ad, sőt életre szóló leckéket. Nem lerázni kell a gyereket, mert egoisták vagyunk, frusztráltak, fáradtak, mert nem így gondoltuk ezt az anyaság vagy apaság dolgot, nem lehetne visszavinni ezt a gyereket?! Igen, rohadt nehéz dolog. Az életedet szenteled egy másik élet fejlődésére. Fárasztó. De ha ügyes vagy és figyelsz, te is fejlődni fogsz. Több leszel.

Ami pedig az egyik legfontosabb dolog az, hogy ne védd a gyerekedet az élettől! Úszni sem gumicsónakban tanul meg az ember! Hagyd, hogy hibázzon, hogy elessen. Hogy fájjon neki. Néha engedd „fejjel rohanni a falnak”, és legyél ott, amikor megérti, hibát követett el. Hagyd, hogy megtanulja látni a világot. Akkor is, ha az tele van szörnyűségekkel. Tanítsd meg neki a különbséget a helyes és  a helytelen között, és mutasd meg neki az emberi gyarlóságokat is (ne a tiédet az ő bőrén), ne csak a szépet és jót. Tudnia kell, milyen világba született, joga van hozzá.

Ne legyen a gyerekkora tele mindenféle felesleggel, tárgyakkal és a legdrágább ruhákkal, kiegészítőkkel, ajándékokkal, mert nem fogja megtalálni a valódi értéket az életben. Tudnia kell, hogy mindez, ha van, nem magától értendő, nem kijár, mert szépek (sőt: a legszebbek, és ezért mindenek fellett, akkor is, ha nem) vagyunk és gazdagok, hanem kemény munka az ára. Hagyd, hogy megtanulja, mit jelent megdolgozni valamiért, kiérdemelni valamit. Tudnia kell, mi az megbecsülni, mindazt, amije van, és nem lenézni azt, akinek mondjunk kevesebb jutott.

Értenie kell, és átéreznie, hogy a pénz csak egy eszköz, nem pedig cél. Meg kell tanulnia, nem a külsőből ítélni, hanem a belső értékekre koncentrálva látni az embereket és önmagát. Ne nézz mindent el a gyermekednek. Tanulja meg, hogy az életben a dolgoknak, leginkább a rossz dolgoknak, amiket elkövetünk, következményei vannak. Tanulja meg, hogy az őszinteség a legjobb út, még akkor is, ha fájdalmas. Értse meg, hogy a jó cselekedeteket sem azért kell megtennünk, hogy dicsekedjünk vele, vagy azért, mert várunk cserébe valamit.

Legyenek álmai

Biztasd őt, ösztönözd, gondolkodásra, kreativitásra, hogy találjon valamit, amit szeret csinálni, empátiára, arra, hogy kiálljon magáért, másokért, és azokért a dolgokért, amikben hisz. Legyenek álmai. Legyen kitartó. Tanítsd meg gyermekednek, mit jelent választani, dönteni és mindezért felelősséget vállalni. Tanulja meg, hogy olykor veszíthetünk, de ha méltósággal tesszük, akkor az nem igazi kudarc, csak egy újabb lecke. Mutasd meg neki mi az a hit, a szeretet, az odaadás, a felelősség, a tisztelet, a becsület, a bátorság. Ismerje mindezeknek a fontosságát. Mutasd meg neki, hogy mit jelent a család és legyen abban biztos, hogy ott mindig szeretetet talál, bármi történjék.

Ne zárd be őt, a te világodba, hogy mindig szemmel tarthasd, ne törd le a szárnyait. Bízz benne! Engedd el, amikor eljön az ideje! Ez a legnehezebb feladatod. Ne arra tanítsd, hogy tőled függjön, hanem arra, hogy megálljon a saját lábán, miközben tudja, hogy rád mindig számíthat. Tanítsd meg neki a függetlenség szépségét, azt, hogy önállónak lenni KINCS.

 

A gyereked nem a tulajdonod. Soha nem volt az és soha nem is lesz. Ő egy másik világ a te világodban (ha engeded), ami csodássá teheti az életed – vagy pokollá, ha nem fejlődsz azzá az emberré, akinek lenned kell, azért, mert ő létezik. Igazi anyává vagy apává. Soha ne feledd el, a gyereked nem te vagy. Hasonlíthattok, hisz belőled lett, de ő egy egyedi és valóságos személy, már egészen a kezdetektől. Nem a tiéd! A gyerek önmagáé! Nem tehetsz meg vele, amit akarsz! Nem használhatod fel a céljaidra – és semmire sem! Ő nem mini te, hanem nagy ő, akinek te csak gondviselője lehetsz, az iránytűje, vagy sajnos a keresztje. Rajtad áll!Te formálhatod őt, (és vele magadat), a világát (és a tiédet is).

Te tehetsz hozzá és sajnos vehetsz el belőle.

Te adhatsz neki, vagy tagadhatsz meg tőle.

Sokszor szeretetet, sokszor lehetőséget, sokszor egy életet.

A szerzőről itt olvashatsz

2016 április 12. Kiss Ildikó Judit

 
Kölöknet hozzászólások  
(6 hozzászólás) 
2016 július 13.
Ildikó
Egyedülálló Anya!

Nem vagy béna anya! Miért lennél? Ne csüggedj, senki sem tökéletes, nincs az a szülő, aki ne hibázna olykor. A lényeg hibáink javítása, nem megismétlése szerintem, nem csupán szülőként, de megannyi területén az életnek. Fel a fejjel és kitartás mindenhez.
2016 június 15.
Egyedulallo anyu
Bèna anya vagyok..
2016 április 20.
 
Hozzáteszem, hogy pontról pontra egyetértek!Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt!Az elvem, hogy lássam azt hogy boldogok, jól érzik magukat és szeretik a közös programokat....minket!Ha szeretjük gyermekünket, elfogadjuk úgy ahogy van, úgy amilyen Ő, akkor már nagy baj nem lehet! :)
Összes hozzászólás (6) megtekintése »
Kölöknet hozzászólás
aláírás