CsaládTabuGyász

Elbúcsúzni, elengedni, megbékélni

Gyász a családban

A korábbi generációkban megvolt a rítusa a meghalásnak. Legtöbbször a család körében, megbékélve távozott el a haldokló. A családtagok el tudtak egymástól búcsúzni, mintát kapva az elmúlás, a gyász természetes átéléséből.

Egy nyolcéves kisfiú (nevezzük Balázsnak), nyugtalan viselkedése, hirtelen iskolai teljesítményromlása miatt került családterápiás rendelésünkre. Hamar kiderült, hogy Balázs a legszorosabb kapcsolatban a nagymamájával van. Ő várja haza iskola után, a nap további részét is kettesben töltik, és minden nap kéz a kézben együtt alszanak el. Szüleivel csak az esti órákban és hétvégeken találkozik.

Nemrég azonban a nagymama súlyos, gyógyíthatatlan betegséggel kórházba került. Balázs bensőséges, biztonságos háttere felborult. Szülei nyugtatgatják, titkolják a nagymama állapotának kilátásait. Balázs éjszaka gyakran álmodik rosszat, sőt az is előfordul, hogy bepisil, amire már évek óta nem volt példa.

Amikor családrajzot kértünk tőle, Balázs a nagymamáját csontvázként jelenítette meg. Ezzel nyilvánvalóvá vált az, amire gyanakodtunk: hogy Balázs nagyon is megérezte a közelgő veszteséget. Mivel szülei titkolják, nem beszélhet róla. Így magára marad félelmeivel, szorongásával, és ez mutatkozik meg a viselkedésében, teljesítményromlásában.

Feldolgozni a veszteséget

Élete során minden ember találkozik veszteségekkel: elveszítheti lakóhelyét, állását, barátait, elválhat a társától, vagy szülei válását kell átélnie. A legnagyobb veszteség a halál: a szeretteink, hozzánk közel álló családtagok elvesztése, és saját halálunk gondolatának elfogadása. Ha elveszítjük egy hozzátartozónkat, bármilyen nehéz is, kénytelenek vagyunk szembenézni és valamilyen módon feldolgozni a történteket. Ha ez elmarad, belebetegszünk. Nem leszünk képesek egészségesen újra szervezni az életünket, családunk életét.

Dr Koltai Mária pszichiáter, családterapeuta szerint: „Aki haldoklik, az összes korábbi meghalt őst képviseli a család számára. A korábban átélt veszteségek, fájdalmak, lezáratlan gyásszal járó érzések feltámadnak.”

Ahhoz, hogy ez sikerüljön, fontos, hogy a halál, az elmúlás témáját ne tabuként, félelmetes titokként kezeljük a családban, hogy lehessen róla az életkori sajátosságoknak megfelelő módon beszélni. Gyakran a haldokló kénytelen családja iránti tapintatból úgy tenni, mintha hinne felépülésében. Belemegy a színjátékba, pedig neki sokkal fontosabb lenne megnyugtatóan elrendezni ügyeit, kapcsolatait. Könnyebbséget jelentene neki, ha megoszthatná félelmeit, elbúcsúzhatna hozzátartozóitól.

Manapság gyakran kórházban, magára hagyottan kell a haldoklónak elmennie. Pont akkor marad egyedül, amikor leginkább szüksége lenne a bensőséges, megnyugtató együttlétre. Nagyon szerencsések azok az emberek, akik családjuk körében, szeretetben élik át utolsó óráikat. De nemcsak a haldoklónak, hanem a családtagoknak is elviselhetőbb az a tudat, hogy hozzátartozója nem maradt magára, érezhette környezete szeretetét az utolsó órákban is. 

Szeretteink eltávozása a veszteség és hiány érzésével, bűntudattal, és saját halandóságunkkal kapcsolatos gondolatokkal jár együtt.

A gyermek képe a halálról

A gyermekek halálhoz való kapcsolata életkoronként más és más.

5 éves korig a halált nem fogja fel véglegesnek, átmeneti állapotnak tartja. Azt gondolja, hogy aki meghalt, az visszajöhet, felébredhet. Az 5-10 évesek megszemélyesítik (csontváz, kaszás) a halált, s a 10 év felettiek gondolkodásában jelenik meg a test elpusztulásának, majd később a lélek tovább létezésének gondolata. Ezek a halálhoz kapcsolódó felfogások, gondolatok néha keverednek, együtt is megjelenhetnek, vagy az idősebb gyereknél egy korábbi szakaszra jellemző gondolat kerülhet előtérbe.

A gyermekek gyászreakciói

A felnőttek gyakran azt hiszik, hogy úgy kímélik meg a gyerekeket, ha elhallgatják a rokonok, családtagok közelgő, vagy bekövetkezett halálát. Ennek az a következménye, hogy a gyerek magára marad félelmeivel, szorongásaival. Érzékeli, hogy a környezetében valami baj van, szomorúnak látja szüleit, mégis szavakban mást hall.

Pedig már a csecsemő is megérzi a veszteséget. Minél közelebbi hozzátartozója távozott el, annál erőteljesebben reagál. Sírással, nyugtalansággal, evés- és alvászavarokkal jelzi hiányérzetét.

Az óvodáskorú gyermek a halált nem tekinti véglegesnek. Az érthetetlen, szorongást keltő helyzet feldolgozására játékaiban, rajzaiban megjelenik a halál. Ennek nagyon fontos feszültséglevezető, feldolgozó, öngyógyító szerepe van. Mindenképpen támogatni, hagyni kell, lehetőséget teremtve annak, hogy a gyerek kibeszélhesse magából a félelmeit, szorongásait, kérdezhessen, szóba kerülhessen minden, ami őt foglalkoztatja, nyomasztja.

Kisgyermekkorban a szeretett személy elvesztésével együtt a biztonságos otthon elvesztését is átéli a kicsi, amely szélsőséges érzelmi megnyilvánulásokban fejeződik ki. Fontos a környezet türelmes, megnyugtató, szeretetteljes viselkedése, az életritmus, a környezet stabilitása, s hogy lehetőség szerint a gyermek szokásos környzetét a lehető legkevésbé változtassuk.

Ennek figyelembevétele iskoláskorban is elengedhetetlen. Egy felnőttként rendelésünkön megjelent férfi elmesélte, hogy 12 évesen, anyja tragikus halálát követően, a család egy gyermeküdülőbe küldte. Kiszakították otthonából, szerettei közül, és idegenek között kellett egyedül megküzdenie fájdalmával, amit édesanyja hirtelen halála jelentett. A mai napig kihat családi életére, párkapcsolatára ez a trauma (nem bízom meg a környezetemben, hiszen ha baj van, akkor elküldenek...).

Iskoláskorban már foglalkoztatja a gyerekeket, hogy miért halt meg a hozzátartozó. Fontos tehát az egyszerű és tényszerű magyarázat, hiszen ellenkező esetben a gyermek fantáziával pótolja a magyarázatot, s így könnyen belesodródhat a hipochondriába vagy az állandó halálfélelem érzésébe.

A kétségbeeséstől a megbékélésig

A gyermeki gyászt is segíti a búcsú szertartása. A temetésen iskolás kortól az ő részvételük is indokolt. Természetesen azonban a gyász folyamata ezzel nem zárul le. Természetes, ha a gyermek viselkedése átmenetileg megváltozik, ha tanulmányi teljesítmény romlik, ha az elhunytról álmodik, ha úgy érzi, hogy vele van, ha gyakran idézi fel, sokat beszél róla, vagy ha túlzottan kezd aggódni családtagjai iránt.

Fontos, hogy az iskolában a gyereket tanító pedagógusok is tudjanak a veszteségről. Így megértőbbek, türelmesebben lehetnek, jobban tudják támogatni tanítványukat a nehéz helyzetben.

Az élet az állandó változás folyamata, melynek természetes része a születés és a halál. A veszteséget sokféle – néha szélsőséges – érzés kíséri, melyeknek szabad utat kell engedni.

Így alakulhat át a gyász hónapjai alatt a kezdeti dermedtség, a depresszió és befelé fordulás feloldódássá, jövőtervezéssé, az elviselhetetlen fájdalom pedig az eltávozottra való szép emlékezéssé.

2008 október 28. Horváth Magdolna

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás