Szülő- és gyereknevelés

NEM VAGY EGYEDÜL! – A SZÜLÉSI TRAUMA FELDOLGOZÁSÁNAK STÁCIÓI

Vannak vagány gyerekek, akik nem félnek semmitől, és vígan betrappolnak még a legsötétebb szobába is. Ők vannak kevesebben. Mert egy szárnyaló fantáziával megáldott (vagy ez esetben megvert?) gyerek bizony temérdek dologtól retteghet, szorongása pedig megnehezíti nemcsak az ő, hanem a szülei mindennapjait is. Szabó Anna Eszter írása.

Emlékszem, amikor az volt a legnagyobb gondom, hogy kakilt-e már a baba vagy sem, vagy „jaj, ehet-e diós laskát”, meg „mikor jön már ki a szemfoga”. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen kihívásokat rejt, ha a gyermeked egy igencsak szorongó kisember. Anyaságom egyik legnagyobb tanulsága, hogy soha nem láthatunk bele úgy igazán egy gyerek lelkének bugyraiba, és a számomra bagatellnek tűnő dolgok is okozhatnak neki olyan traumát, amitől napokig nem tud aludni sem ő, sem mi, a szülei.

NEM VAGY EGYEDÜL! – A SZÜLÉSI TRAUMA FELDOLGOZÁSÁNAK STÁCIÓI

A fiam úgy másfél éves lehetett, amikor először látott hátára fordult cserebogarat. Olyan iszonyattal sikított fel, hogy még engem is meglepett, pedig speciel azok a dögök engem is kikergetnek a világból. Nem az én félelmem vetült ki rá, anyukámmal volt épp, aki egyáltalán nem fél a rovaroktól. A cserebogaras incidens után vendégségbe voltunk hivatalosak, ami egy óra után kudarcosan véget ért, mert a lehulló falevél és a pici termés is keserves sírást eredményezett, mindent ízeltlábúnak képzelt.

Egy időben a gyerekek is óriási akadálynak számítottak a játszótereken, mert ha meglátta őket, máris a lábam mögött kereste a biztonságot. Legfőképpen az éppen járni tanulókon volt kibukva, mert azok kiszámíthatatlanok, hirtelen mozdulatokat tesznek, legalábbis ezzel magyaráztam a parázást. A Kisvakondból pedig egy olyan rész verte ki a biztosítékot, amikor a medve dalra fakad, miután ivott a zenélő forrásból. Ne tudjátok meg, micsoda traumát okozott neki. Amíg vérszomjas fenevadként ordított, addig teljesen oké volt a mackó, de amint dalolászni kezdett, az számára maga volt a horror.

Az egyik legszürreálisabb überparát már el sem hittük, annyira képtelenségnek tűnt. Fürdés után krémezgetés, öltöztetés közben egyszer csak visítva sírni kezdett, hogy ő soha, de soha nem akar szoláriumba menni. Nem értettem, néztem a férjemre: „na, ezt honnan szedi.” Jött a fejvakarászás, mondta, hogy láttak egy szoláriumot, a gyerek megkérdezte, hogy az meg mi, ő pedig válaszolt, ennyi. Mór totális önkívületben kalimpálva az ölünkben ordított, hogy a szoláriumtól megváltozik a színünk, és ő sosem akar menni. Mondtuk, hogy nyugi, soha nem kell mennie, mi se megyünk, senkinek nem kell menni.

Mindig is nagyon nyugtalanul aludt, gyakori vendég volt nálunk a pavor nocturnus (éjszakai felriadás), a rémálmok, amiket nagyon érzékletesen el tudott magyarázni. Akkoriban – pszichológus anyukám tanácsára – vezettük be, hogy az álmokat, szorongásokat lerajzoltuk, minden részletre ügyelve, majd a rajzot széttéptük, eltapostuk, kidobtuk. Boldogan hajította be a rémeket a kukába, majd megkönnyebbülten bújt az ölünkbe.

Egészen különleges módon hatott az életünkre, amint tudatosult bennünk, hogy a mi kisfiunk bizony rendkívül érzékeny.

Mi sosem hittünk a gender sztereotípiákban, szóval nem ezért ért minket váratlanul, hanem inkább azért, mert megtapasztaltuk, hogy egy gyerek lelke milyen iszonyúan törékeny, mennyire nem evidens, hogy mi félelmetes, mi nem. Nüanszokon múlhat, mi okoz több éjszakán át lélektépő felsikoltásokat. Ráadásul Mórnál a félelem jeleit is külön ki kellett ismerni. Rá például jellemző, hogy az arcára fagy a mosoly. Ez azt jelenti, hogy retteg. Nemrég azt mondta: sokszor azért mosolyog, mert hátha akkor elfelejti azt, hogy fél. 

Szóval külön stratégiát kellett kiépítenünk számára. Egyrészt elmondtuk neki sokszor, hogy félni nem szégyen. Sőt, kimondani, beismerni igazi bátorság. Másrészt pedig – és ez kulcsfontosságú – tudnia kell, hogy bármitől is tart, mindig van kinek elmondania. Nem nevetjük ki, nem bagatellizáljuk el, nem hazudtoljuk meg. Bármi is az, ami nyomasztja, mindig mondja el, semmit sem kell magában tartania. A minap azon nevettünk a férjemmel, amikor egyszerre mondtuk egy mese után, hogy „de ilyen igaziból nincsen”, hogy már mennyire automatikus nálunk, apró rezdülésekből is tudjuk, mikor van szüksége némi megnyugtatásra. 

Nagyon kell figyelni persze arra is, hogy ne vigyük túlzásba a védelmezést. Ne védjük jobban, mint amennyire feltétlenül szükséges. Ne vetítsük ki a saját szorongásainkat ki rá. 

Mert ahogy kiismertük a gyerekünk ezen személyiségvonását, a szokásosnál is erőteljesebben kezdtük félteni, hogy ezt a törékeny lelket valami-valaki megtöri majd. És biztos lesz ilyen. Szóval erre is fel kell készítenünk, ezért szoktunk figurákkal különböző helyzeteket eljátszani, elbábozni, ilyenkor megmutatjuk, hogy a nehéz pillanatokra milyen megoldások léteznek. Egyértelműen terápiásan hatott rá, amikor nyáron például elvittük lovagolni, ahol igencsak bátran vette az akadályokat. A lóval szembeni alázattal párhuzamosan folyamatosan határozottan kell ülni a lovon, hisz akkor a legbiztonságosabb, és hihetetlen sikerélmény volt számára, amikor egyedül tudta irányítani a kis teste alatt az óriási lovat.

A másik trükk, amit mostanában alkalmazni kezdtünk, teljesen spontán jött. A szentendrei kirakodóvásárban elbűvölve nézte az ásványokat, és beugrott, hogy ez akár kapóra is jöhet nekünk! Elkezdtünk varázsköveket gyűjteni, nyaklánca is van, és kincsesládája is. Ezek a kövek biztonságérzetet nyújtanak neki, megfűszerezve egy csipetnyi csodával. Sokszor úgy alszik el, hogy a markában az ametisztet, amit a rossz álmok ellen kapott. Tetszik neki, hogy teliholdkor a Hold megtölti varázslattal a köveit, hogy esténként megmossa őket. Van ebben egy mesebeli szertartásosság, ami kapaszkodókat ad a gyereknek.

Egy szorongó gyerek szüleinek lenni kicsit azzal is jár, hogy az ő szemével kezdjük figyelni a világot. És bizony, ha így nézzük, van is félnivaló. Felnőtt szemmel is. Nemtől és kortól függetlenül, a világ tele van félelmetes dolgokkal. Szóval a misszió az, hogy a legsötétebb dolgokban is próbáljuk megkeresni a világosságot. Ezt nemcsak a gyereknek, de nekünk, felnőtteknek is embert próbáló lecke. A „félelem a sötétség kapuja” – mondja Yoda mester. És mi nem állunk át a sötét oldalra.

A cikk forrása: wmn.hu

2017 október 31. Szabó Anna Eszter

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás