Szülő- és gyereknevelés

„Ne fuss, mert elesel és beütöd magad!”

– A túlféltő szülő

A túlféltő szülő rosszat tesz a gyerekének. Hogyan?

Anyuka sétál a parkban 2, 5 év körüli kisfiával. Téli napon szépen, jó melegen felöltöztetett kisgyerek, bár aznap pont enyhébb idő volt. Sapka, sál, kesztyű, vízhatlan overál, vízhatlan pufi dzseki, hótaposó csizma. De édes, jegyzem meg magamban, alig tud lépni, a sok hacukában.

Pár percig hallótávolságban vannak, talán 10 percig lehettem a közelükben. Ezalatt elhangzott mondatok az anyukától:

„Gyere Petike, ne maradj le, mert elveszel.” (Az anyuka fél lépéssel volt ekkor a kisfiú előtt.)

„Nem szabad hozzányúlni, piszkos.” (Egy pad sarkát fogta meg kesztyűben a kisfiú.)

„Ne menj a madarak közelébe, betegséget terjesztenek.” (Galambok felé sétált, élvezte, ahogy azok felröppennek a közeledtére.)

„Ne mássz olyan magasra!” (Mászóka második foka, anyuka ott állt karnyújtásnyira.)

„Lassabban csússz, kapaszkodj!” (Csúszdázott, bele a homokozóba.)

„Nem fázol, ne menjünk haza?” (Még nem voltak 10 perce a parkban.)

„Ne fuss, mert elesel és beütöd magad!” (Nekem koordináltnak tűnt a gyerek, egyszer sem esett el, és alig tudott haladni amúgy is a csizma, overál miatt.)

Én ez idő alatt nem észleltem veszélyhelyzetet, nem tűnt kezelhetetlen, vakmerőnek a kisfiú, a mászóka 2. fokáig jutott, és a vastag ruhájában akkor se nagyon tudta volna megütni magát, ha elesik. Az a benyomásom támadt, hogy ez az anyuka túlfélti a gyermekét.

Ez miért baj?

A konkrét esetről nem mondanék véleményt, hiszen egy kiragadott jelenetről van szó, nem ismerem őket, sem az előzményeket. De a megfigyelt jelenet kapcsán eszembe jutottak azok a hozzám forduló szülők, akik túlságosan aggódnak gyermekükért. Ők hajlamosak sok-sok szabályt hozni, a gyermek spontán megnyilvánulásait korlátozni, tiltani, és ott is veszélyt jelezni, ahol nincs reálisan veszélyes helyzet, vagy kockázat.

Ilyenkor a gyermek azt éli meg, hogy nem bíznak meg benne, és olyan képet kap a szülők által a világról, hogy az veszélyes hely. Nem tudja majd megkülönböztetni a valódi veszélyt az apró jelentéktelen dolgoktól, hiszen mindenre rákerül a „veszélyes” címke.

Ez éppen olyan szélsőség, mintha valaki elhanyagolná a gyermekét, hiszen ebben a helyzetben is arról van szó, hogy nem észleli a gyermek igényét, nem reagál érzékenyen a szükségleteire.

A játszótéri Petikének vajon szüksége volt arra, hogy rászóljon az anyukája, hogy ne fusson, mert eleshet? Az én meglátásom szerint: nem. Arra lett volna szüksége, hogy az anyukája féltő szemekkel őrizze, és ott legyen a közelben, hogy felsegítse, ha esetleg elesne.

Egy kisgyereknek akkor tud fejlődni a magabiztossága és az önbizalma, ha hagyják kibontakozni. Ha ő maga feszegetheti, próbálgathatja teljesítőképessége határait, természetesen, biztonságos keretek között. Így tanul, tapasztal, építi be a tapasztalásokat a személyiségébe.

Jobban teszi a szülő, ha kevesebb szabályt hoz, ha nem korlátozza, tiltja a gyermeket minden percben. Ha túl sok szabály van, a gyerek egy idő után feladja, hogy ezeket mind betartsa, és nem fog figyelni az intő szavakra. Jobb, ha kevés szabály van, csak a legfontosabbak, ám azokat következetesen betartatja a szülő. Például fogni kell a szülő kezét úttesten való átmenéskor. Vagy nem szabad a kanapé háttámlájára felmászni. Tilos a konnektorba nyúlni. A kevesebb több!

Ha a szülő saját aggodalmát vetíti rá a gyermekére, az megint nem jó, hiszen neki kéne biztonságot nyújtania gyermeke számára. Egy fiatal felnőtt kliensem mesélte egyszer, hogy keresztlányáéknál volt vendégségben, a kislány 3 éves korában. Szemtanúja volt a jelenetnek, ahogy  a kislány a szőnyeggel leterített parkettás felületen ugri-bugrizott, majd egyszer megbotlott és a térdére esett. Keservesen sírni kezdett, megüthette magát. Az anyukája azonban pánikba esett, kiabálni kezdett a kislánnyal, hogy mit csinált, most biztosan eltörte a lábát és mehetnek az ügyeletre. Bár ekkoriban még nem volt gyermeke a keresztanyának, aki ekkor csupán 19 éves volt, mégis érezte, hogy valami nem stimmel ebben a jelenetben. Igyekezett megnyugtatni a feszült, kiabáló anyát, és közben ösztönösen vigasztalni kezdte a síró gyereket. Végül felhívták az ügyeletet, ahol az esés elmesélése után az ügyeletet ellátó orvos is kizárta a lábtörés esélyét. A kliensem, akitől az egész történetet tudom, mialatt az anya telefonált az orvosi ügyelettel, a keresztlánya haját szárította, mert időközben a kislány annyira belelovalta magát a sírásba, hogy csatakos lett az egész kis feje, arca, mindene. Hajszárítás közben szépen lassan meg tudott nyugodni. Miután kijöttek a fürdőszobából, az anyuka mégis ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek a kórházba megröntgeneztetni a kislány lábát, amin mindösszesen két pirosas folt látszott a térdénél. Több órás várakozás után kiderült, hogy szó sincs lábtörésről. Ebben a példában, még a 19 éves, tapasztalatlan lány is jobban ráérzett arra, hogy mire van szüksége a kislánynak, mint a saját anyukája. Az anyuka alapos volt, még orvossal is beszélt, kórházba vitte egyből a kicsit, ám érzelmi biztonságot, vígaszt, megnyugvást nem tudott adni gyermekének.

A túlféltés tehát nem a gondoskodás extrább, még jobb formája, hanem egyfajta túlreagálása helyzeteknek, mikor túlszabályozza a szülő a gyermekét, és vadabb, veszélyesebb, kockázatosabb képet fest a világról, mint amilyen az objektíven.

Ez a fajta nevelési attitűd sokszor csak a szülőből fakad, nem tükrözve a gyermek valódi szükségletét. Ha ilyen jeleket ismer fel saját magán, érdemes szakember segítségét kérnie. Lehet, hogy hasonló szülői mintát hoz? Lehet, hogy fél attól, hogy nem tudja megfelelően ellátni gyermekét? Lehet, hogy a végkimerülés szélén áll? Lehet, hogy korábban indokolt volt ez a fajta féltés, mert pl. beteg volt a gyerek, de ezen később sem sikerült változtatni? A harmonikus szülő-gyerek kapcsolat, és a gyermek önbizalmának egészséges fejlődése érdekében dolgozza át magában ezt a témát, akár pszichológus segítségével.

 

2018 június 12.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás