“Közös ügy, hogy mi lesz ezzel az országgal” - Interjú

- Említetted, hogy utáltad az ovit, és hogy egyik szülőd sem diplomás, ráadásul sokat érezted magad kiközösítve. Akkor miért éppen a pedagógusi pályát választottad?

- Volt néhány rossz tanárom, és volt néhány nagyon jó is. Arra emlékszem, hogy ha valamelyik tanáromat igazságtalannak éreztem, akkor volt bennem egy dac, hogy majd én is pedagógus leszek, és jobban fogom csinálni, mint ő. És ez egy egészen nagy motivációt adott, mert folyamatosan kattogott az agyam, hogyan lehetne ezt másként csinálni, hogy lehetne úgy, hogy ne sérüljön a gyerek, ne legyen belekényszerítve olyan helyzetekbe, ami diszkomfortos neki. 

- Nekem nem volt alapvető dolog egyetemre járni, viszont folyamatosan sulykolták a szüleim, hogy tanulni kell. Sok roma gyereknél látom ma ezt, akikkel foglalkozom, hogy utálnak iskolába járni és szoronganak tőle, sokszor a bántalmazások miatt, de az ő szüleik sokszor úgy fejezik ki az együttérzésüket, hogy megengedik a gyerekeiknek, hogy akkor ne menjenek iskolába. Az én szüleim ezt nem engedték meg. És mennyire rossz érzés, amikor elmondod az anyádnak, hogy nem akarsz suliba menni, és ő azt mondja, hogy de, be fogsz oda menni - de így lett egy diplomám. Kialakult magam felé egy belső elvárás, hogy le kell diplomáznom ahhoz, hogy kész, felnőtt ember legyek.  

- Eleinte még azt is nehezen hittem el, hogy nekem lehet érettségim, mert nem volt még ilyen példa előttem. Szakközépiskolába jártam, de folyamatosan az volt a fejemben, hogy valaminek történnie kell, valami el kell, hogy romoljon, mert nekem biztos, hogy nem lesz érettségim, mert anyámnak se, és ennyi idősen apámnak se volt. 

-  Lett egy középfokú szakmám, útépítő és fenntartó technikus vagyok. Mire közeledett a középiskola vége, és egyre inkább láttam, hogy milyen munkám lesz, akkor először arra gondoltam, hogy én brigádvezető leszek, és nagyon fogok figyelni a brigádom mentális épségére, ez egy nagyon jó brigád lesz. Utána rájöttem, hogy engem nem az útépítés érdekel, hanem az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudok ebben a munkában az az, hogy emberekkel foglalkozhatok. Ekkor egyértelművé vált, hogy a pedagógia az én utam. Először óvóbácsi akartam lenni, amiről apám lebeszélt. Szerintem a presztízs miatt, ha már férfiként kisgyerekekkel akarok foglalkozni, legalább tanító legyek. 

Fotó: Kölöknet / Fodor Cini

- Az egyetem közben egyre inkább tudatosult bennem, hogy én roma gyerekekkel szeretnék foglalkozni. A legbalhésabb gyerekeket kerestem, tudok is velük mit kezdeni, szeretek melléjük leülni. Az egyetem végén a külső gyakorlatomra már céltudatosan kerestem egy olyan intézményt, ahova többségében roma gyerekek járnak. 

- Hogyan alakult az egyetem után a pályád, hogy kerültél Budapestre tanítani?

- Azon gondolkodtam, hogy Szeged után vagy elmegyek Szatymazra - az egy nagyon kicsi falu - és ott fogok élni, vagy belevágok a budapesti életbe. Elmentem Szatymazra, de alig bírtam ki azt a fél órát, amit ott töltöttem. Az volt az érzésem, amikor odamentem, hogy gyakorlatilag kész van az életem, nem fog velem semmi történni. Nagyon nyugodt, csendes falu volt, olyanokon gondolkodtam, hogy vajon találok-e egy olyan nőt Szatymazon, akivel összekötném az életemet. Végül inkább belevágtam a budapesti életbe. 

- A Wesley Kincseiben kezdtem tanítani, ez egy tanulásban akadályozott gyermekek és felnőttek számára létrehozott intézmény, kis létszámú osztályokkal. Napközisként kezdtem el dolgozni, emellett felsőben és gimiben tanítottam képesítés nélkül éneket és technikát. Már az első tanév felénél éreztem, hogy ez nem az a suli, ahol jól érzem magam szakmailag. De amikor már fontolgattam, hogy felmondok, akkor mondta azt a főnököm, hogy jövőre nekem adná az elsős osztályt, ami egy fiatal pedagógusnak óriási kihívás. Ezért lesz az ember tanító elsősorban, hogy legyen egy csapata. 

Fotó: Kölöknet / Fodor Cini

- Milyen pedagógus voltál, hogyan működtél az osztályteremben?

- Én egészen szabadelvű tanár voltam. Az egyik legnehezebb szakasz volt az életben tinédzsernek lenni, és a kamasz tapasztalataim miatt tudtam, hogy tök sokat jelent, ha egy tanárral lehet őszintén beszélni. Amikor gimiben tanítottam, nem volt tabu előttem a csúnya beszéd, a párkapcsolatok, a dohányzás. A gimisekkel énekórán volt szó a Tankcsapdáról, a Rammsteinről, az anarchizmusról, egy csomó izgalmas dologról. Cigány népzene hallgatás közben tiramisut készítettünk. Erre az én főnököm azt mondta, hogy zseniális, ilyen a jövő pedagógusa, de tudom, hogy a legtöbb iskolában nem ezt mondták volna. Ilyen sulikat szeretnék, ahol valóban együtt vagyunk a diákokkal, tanítunk nekik hasznos dolgokat, neadjisten azt ültetjük el a fejükben, hogy a suli az egy jó dolog, a tanárod egy olyan ember, akihez fordulhatsz a problémáiddal, és nem megalázni fog, hanem segít, ahogy tud. 

- Egyik interjúdban azt nyilatkoztad, hogy ADHD-s vagy. Mikor szereztél erről tudomást? Mit jelent ez az életedben?

- Én mindig is egy álmodozó, ügyetlen, szétszórt gyerek voltam. Sokat bántottak emiatt, sokszor elmondták, hogy alapvetően ez az én hibám, amin tudok változtatni. Először az egyetemen találkoztam az ADHD-val, ekkor kiderült számomra, hogy az ADHD-nak vannak tünetei, van kórképe, és lehet tudni mitől alakul ki. A leírás illett rám, és jó érzés volt megélni azt, hogy “de jó, én ADHD-s vagyok, és mégsem hülye!”. Ez a felismerés egyből kihúzta az addig megélt rossz tapasztalatok méregfogát. 

- Úgy tudnám leírni ezt az ADHD-t, hogy egyszerre öt sáv fut az agyadban folyamatosan. Amellett, hogy beszélgetsz valakivel, még szól 1-2 dal is a fejedben, kicsit gitározol, meg kicsit gondolkozol, hogy hova kell menned, és érzed a szagokat meg a színeket. Kívülről mindez nem látszik, a gyerek egyszerűen csak bambának tűnik. De az öt sík miatt nagyon ki lehet fáradni, és lehet, hogy kevesebb energiád jut arra, amivel éppen foglalkoznod kellene.

Fotó: Kölöknet / Fodor Cini

- Az ADHD másik jellemző működési módja a hiperfókusz. Egyszer az egyetem évei alatt elkezdtem a pincében csinálni egy citerát, és délután négykor arra eszméltem, hogy véres a citera. Tudtam, hogy más nem volt ott, tehát csak én vérezhetek, elkezdtem keresni, hogy hol. Észrevettem a kezemen egy sebet, de addigra már be volt hegedve, ennyire el tudok merülni valamiben...
Mindenkinek, aki nem ADHD-s ajánlom ezt a videót.

- Hogyan kezelted a figyelemzavaros tanulókat pedagógusként? Tudtál a saját élményeidre támaszkodni?

- Szerintem flow-ba kell rakni az ADHD-s gyerekeket, igyekezni úgy alakítani a tanulási folyamatot, hogy abban a diák megtalálja magát. Én is abban tudok funkcionálni, amit szeretek. Csomó olyan dolog van, ami egyszerűen azért nem megy egy gyereknek, mert 16 féle dolog jár a fejében párhuzamosan, és nem jut arra az adott matek példára elég energiája. Én ilyen esetben volt, hogy hagytam egyszerűen őket pihenni, vagy adtam nekik másik feladatot, elkezdtem lapozgatni a tankönyvet, hogy keressek egy olyan feladatot, ami tetszik neki. Ez azért nehéz, mert aki pedagógusnak megy, az sokszor – ha általánosíthatok –, azt szokja meg, hogy ha mond valamit, azt a gyerek megcsinálja. Ki tudod pipálni, hogy az egy jó gyerek, aki az utasításokat végrehajtja. De az ADHD-s gyerekekkel nagyon türelmesnek és elfogadónak kell lenni, és nem biztos, hogy a nap végére sikerülni fog mindent száz százalékban végrehajtani. Én is éreztem pedagógusként, hogy nehéz elengedni ezt a típusú kontrollt. De volt olyan a Wesley-ben, hogy napi három órát tudtam megtartani öt helyett, és azt mondtam inkább menjünk ki az udvarra, a friss levegőre. 

- Mikor és miért döntöttél úgy, hogy elhagyod a pedagógusi pályát? Visszatérnél valaha, ha változnának a körülmények?

- Több oka volt a döntésemnek. Egyrészt lett egy osztályom, és amellett, hogy a legtöbb diákkal jól együtt dolgoztam, nagyon tehetséges csodálatos emberek, bekerült egy olyan fiú osztályba, akinek nem a mi iskolánk volt a megfelelő intézmény. Tanácstalan voltam, hogy mit kellene kezdeni vele, és a kollégáim sem tudtak segíteni. Mentálisan nagyon megviselt, mindenféle balhék voltak körülötte. Azt éreztem, hogy a saját mentális állapotom miatt kell egy nyugodtabb terep. 

- Ezen kívül voltak erkölcsi problémáim azzal, amikor a tavaszi, státusztörvény elleni tüntetéseken könnygázzal fújták a tüntető tinédzsereket. Annyira megérintett, hogy az osztályommal is beszélgettem róla az iskolában. Emellett pedig szíven ütött, hogy mennyire kevés pénzt keres tanítóként az ember. Valamiből mégis kellene egzisztenciát építeni, arra jutottam, hogy tanítani luxus. 

-  Azt éreztem, hogy méltatlan tanítónak lenni, velem ezt ne csinálják. A tüntetéseken elvesztettem a lelkesedésemet, és egy idő után egyre inkább azt éreztem, hogy ha a tüntetés nem ér semmit, akkor jobb, ha mindenki felmond. Érjünk el úgy változást, hogy nem vagyunk hajlandóak tanítani. De persze sok pedagógus ugyanúgy végzi a munkáját azóta is. Egyrészt nagy bátorság kell ahhoz, hogy otthagyd a munkádat, másrészt a legtöbb pedagógus azért tanít, mert a lelkének ad valamit.

Közös ügy szerintem, hogy mi lesz ezzel az országgal, és ha ehhez az kell, hogy ne tanítsak, akkor ennyit meg tudok tenni. Majd tanítok, hogy ha rendes fizetést kapok, hogy ha a kezembe adják az osztályom irányítását. 

Nyitókép: Kölöknet / Fodor Cini