Fegyelmezés helyett taníts önfegyelmet!
A fegyelmezés – mint alapvető nevelési eszköz – állandó dilemmaként van jelen mind szakértő, mind laikus körökben. Mai napig megoszlanak a vélemények e kérdéskör tekintetében. Vannak, akik az engedékeny szülői attitűdöt preferálják, de töretlenül teret hódít a hatalomra épülő fegyelmezés módszertana, mely Dr. Thomas Gordon amerikai pszichológus által H tekintélyként deklarált szülői vagy pedagógusi hozzáállást feltételez.
Pedig napjainkban a könyvkereskedések polcai roskadoznak az alternatív módszereket ecsetelő tanulmányoktól, kézikönyvektől, melyek az empatikus, szeretetteljes, céltudatos és magabiztos felnőtt képét vetítik előre. Ettől függetlenül legtöbben megszokásaik rabjaiként, felmenőik mintáira alapozva nevelik csemetéiket, bízva benne, ha ők maguk is felcseperedtek egy-egy pofon, vagy szüleik szerint kiérdemelt büntetés kíséretében, saját gyermekeikkel sem lesz ez másként. Valóban egyszerűbb a múltbéli mintákat követni, és szüleink, nagyszüleink gyereknevelési attitűdjeit magunkévá téve széttárt kézzel ismételgetni, hogy „engem is így neveltek szüleim, tanáraim”. Sokszor rosszul éreztük magunkat, igazságtalanul éltünk meg egy-egy szituációt, de átvészeltük, és egészséges emberek lettünk. (Utóbbi kijelentésen azért lehetne vitatkozni.)
Attól, hogy valaki életben van a destruktív nevelési minták ellenére, korántsem jelenti, hogy egészséges. Az „engem is vertek, mégis itt vagyok, jól vagyok!” kijelentések a felszín alatt rejtőző problémákat igyekeznek palástolni. Amennyiben a hagyományos nevelési elvek a megszokott fegyelmezési eljárásokkal karöltve konstruktív vonalat képviselnek, mivel magyarázható az alkoholisták és drogfüggők tömeges megjelenése, a hatékony kommunikációra és érzelemközlésre képtelen emberi kapcsolatok felbomlása?
Ha gyerekeinkben elnyomjuk saját igényeik és vágyaik kielégítését, akkor a Maslow-piramis örökérvényű igazságaival szállunk szembe. Ha konfliktushelyzetben nem vagyunk hajlandóak a másik fél felé empátiával, értő figyelemmel fordulni, akkor hatalmi harcként értelmezzük az adott konfliktust. Pedig a konfrontáció nem hatalmi harc, nem feltétele a győztes-vesztes végkimenetel.
Sokkal szimpatikusabb talán mindannyiunk számára a győztes-győztes állapotra törekvés.
Indokolatlan felesleges frusztrációt gerjeszteni a gyerekünkben azzal, hogy elnyomjuk szükségleteit, vagy számunkra nem kívánatos viselkedését. Elnyomás helyett próbáljuk megérteni, hiszen mindannyian voltunk gyerekek, így nem hinném, hogy lehetetlen küldetés elé állítjuk magunkat, amennyiben a megértésre és kompromisszumra törekszünk.
Dr. Thomas Gordon többféle kommunikációs stratégia kidolgozásával segíti csemeténk problémamegoldó képességének fejlesztését. A te-üzenetek közvetítése helyett az én-üzenetek alkalmazását szorgalmazza. E módszer a másik fél minősítése nélkül közvetíti az adott szituációval kapcsolatos érzéseinket, nemtetszésünket. Az én-üzenet a számunkra nem megfelelő, tolerálhatatlan viselkedést hivatott tudatosítani a másik személyben, illetve az empátia fejlesztését szolgálva, definiálja a másik fél számára saját érzéseink létjogosultságát. Nézzük, hogyan is néz ki ez a gyakorlatban:
Óvodáskorú gyermekünk felesleges energiáját szeretné levezetni, emiatt a társasház hatodik emeletén rohangál, kiabál, miközben mi az otthon elvégzendő munkánkra szeretnénk koncentrálni. Mit tehetünk?
Te-üzenet: Hányszor mondtam, hogy ne ordibálj és rohangálj a házban?! Nem tudok dolgozni, másokat is zavarsz. Miért nem tudsz rendesen viselkedni, mint egy nagyfiú/nagylány? (ellenállásra, önvédelemre késztet)
Én-üzenet: Ha ilyen hangos vagy, az alattunk élők nem tudnak pihenni, nem tudják a saját tevékenységeiket nyugodtan végezni, és úgy érzik majd, nem vagyunk tekintettel rájuk. Illetve én sem tudok a munkámra koncentrálni, és ha nem végzek vele időben, tartok tőle, hogy a főnököm mérges lesz rám! (megértésre ösztönöz)
Majd a győztes-győztes állapot megteremtéséért, Dr. Thomas Gordon értő figyelemmel kísért kommunikációs stratégiájával tudunk mindenki számára konstruktív eredményt produkálni. Az értő figyelem hátterében a problémamegoldó képesség fejlesztésének lehetősége fogalmazódik meg. Szánjunk néhány percet gyermekünk önfegyelmének, önkontrolljának támogatására és beszéljük meg lehetőség szerint a hasonló szituációkat:
Anya: Úgy érzed tele vagy energiával és jól esik szaladgálni, ugye?
Gyerek: Igen! Nagyon unatkozom!
Anya: Unatkozol és nem sikerül csendesebb elfoglaltságban levezetned a sok energiát.
Gyerek: Szaladni szeretnék és mérges vagyok, mert itt semmit nem lehet csinálni!
Anya: Rendben! Szerinted tudsz találni csendesebb elfoglaltságot, amíg én dolgozom, ha utána lemegyünk a játszótérre?
Gyerek: Igen! Addig legózok a szobámban, szólj, amikor végzel!
Ebből az egyszerű párbeszédből is kitűnik, hogy legtöbb esetben elégséges értő figyelemmel kísérnünk gyermekünk véleménynyilvánítását. Kérhetjük javaslatait a probléma kiküszöböléséhez, de tanácsolhatunk mi is olyan megoldást, ami előreláthatóan kedvez csemeténk szükségleteinek, miközben saját igényeinket sem kell mellőznünk.
Az engedékeny és tekintélyelvű szülői attitűd a skála két végén helyezkedik el, és a nevelés vonatkozásában sem ajánlott végletekben gondolkodnunk. Ahhoz, hogy gyermekünk a későbbiekben is képes legyen a másik fél igényeit szem előtt tartani, de eközben ne kényszerüljön saját szükségletei elnyomására, végleg szakítanunk kell a hagyományos engedékenység/szigor szélsőséges skálájának alkalmazásával. Nincs győztes-vesztes párbaj a nevelés tekintetében, helyette törekednünk kell a győztes-győztes végkimenetelre, ezzel erősítjük gyermekünk önbecsülését, fejlesztjük kommunikációs és problémamegoldó képességét, illetve támogatjuk belső indíttatását az önfegyelemre.
Ajánlott olvasnivaló: Dr. Thomas Gordon: Tanítsd gyermeked önfegyelemre!
Dr. Thomas Gordon és Noel Burch: Emberi kapcsolatok
Holló Katalin
(hollinesnuc.wordpress.com blog társszerzője)
