Szülő- és gyereknevelés

EGYEDÜL ELENGEDED A GYEREKED AZ ISKOLÁBA? MONDD, TELJESEN MEGŐRÜLTÉL??!

Lopva figyelem hosszan egy fa mögül, ahogy a rózsaszín iskolatáska és a két himbálózó copf egyre távolodik tőlem, a kis léptek határozottak, sietősek, oda kell érni az iskolába. Egyedül. Nyolcévesen. Lányként. A mai világban. Fenyvesi Zsófi írása.

EGYEDÜL ELENGEDED A GYEREKED AZ ISKOLÁBA? MONDD, TELJESEN MEGŐRÜLTÉL??!

Tudom, hogy „szó bennszakad, hang fennakad”, és sokan már gyűjtik kupacokban a köveket, kemény terméseket, záptojást, megmaradt rohadt paradicsomot, hogy hozzám vágják, és addig dobáljanak, amíg meg nem jön az eszem. De ezúton jelentem, az eszem megvan. Szeretem a lányomat, ő is engem, nem szorong, nem sír, nem fél, egyszerűen csak – használva a lábait – elsétál az iskolába. Egyetlen falusi, nyugodt utcán kell végigmennie, és maximum egyszer átmennie az úton, de ha jó az idő, akkor a természetvédelmi területté nyilvánított fasoron át még szebb és még egyszerűbb az odajutás. De mielőtt tovább magyarázkodnék, elmesélem, hogyan jutottunk idáig.

Alapvetően bízom a lányomban. Nem elvakultan, nem rózsaszín ködön át. De tudom róla, hogy okos, megfontolt, óvatos, és könnyen tanul. Ilyen személyiség, áldom is az eget érte.

Ha oda kell figyelni, ő odafigyel, ha valamit meg akar csinálni, orrvérzésig gyakorolja. Így volt ez a biciklizéssel is, ötévesen megtanult pótkerekek nélkül cangázni. Persze akkor még bőven velem, de aztán volt, hogy hatéves korában már kimerészkedtünk ketten az út jobb oldalára, és ott kerekeztünk. Hogy én ezért mit kaptam! „Elütik!” „Nemvagynormális!” „Nem korai ez?”  Mind végighallgattam. Amikor a lányom hibázott – nyilván nem nagyot, mert akkor ki se megyünk az utcára – akkor megálltunk, bementünk a járdára, elmagyaráztam, miért maradunk mostantól a járdán addig, amíg azt nem látom, hogy sikerül megértenie, mit rontott el, és hogyan kéne legközelebb. Pár hónap múlva megint megpróbáltuk, hogy az utcán gurulunk szabályosan, és megint visszavontam az engedélyt, amikor összekeverte a bal meg a jobb kezét. Azért mesélem el ezt, hogy érzékeltessem, ha az ember észnél van, folyamatosan monitorozza, hogy a gyerek hol tart, mire képes, vele megy, javítgatja a hibákat, akkor szerintem lehet egyet előre lépni, és megnézni, megy-e. Ha nem megy, visszalépünk.

Ugyanezzel a hozzáállással engedtem el egyedül az 500 méterre lévő kultúrházba táncra. Az útról le nem térve, egyenesen oda lehetett sétálni, és mit tesz isten, a gyerek meg is csinálta, gond nélkül. Utána nem mondta, hogy utálta, vagy hogy félt, nem szorongott, ment, azzal a biztonságérzettel, amit nagyon szerettem volna, hogy megérezzen: hogy ez az ő faluja, a járdák az ő kedvéért épültek, és ha odafigyel, akkor sajátjaként élheti, használhatja, fedezheti fel. Ugyanezen ok miatt megyünk sokat kirándulni a helyi dombokra, biciklitúrázunk, hegyet mászunk, pedig csak ketten vagyunk. Van nálam önvédelmi eszköz, de eddig még nem volt szükség rá, viszont felfedeztük a helyi állat- és növényvilágot, a lenyűgöző kilátást, a saját erőnket, a túrázás örömét. Azt akartam, hogy a hegy tetején állva (nem, nem a szélén) ne azt érezze, hogy úristen, mikor jön egy rossz ember, vagy jár erre egy kóbor kutya, hanem széttárja a karjait, kurjantson egyet, hogy az övé legyen az egész, amíg csak ellát, hogy új távlatok után kutasson. Hogy egy legyen a lába alatt a földdel, a körülötte hegyeket ölelő erdővel, a magasban szálló héjával. Az a héja is tudja, hogy bármikor történhet vele valami rossz, de rádobja magát a levegőre, vijjog egyet, és megy a dolgára. Óvatos, tisztában van a szabályokkal, de nem fél. Ha félne, nem élné túl egy napig sem.

Na, már azt kívánod, hogy történjen végre velem valami rossz, amitől észhez térek, amitől rájövök, hogy ez a világ igenis veszélyekkel teli? Hol van már az a rohadt veszett róka, csaholó kóbor kutya, csőszkunyhókban bujkáló bűnöző, vagy valami pedofil állat a zsákutcában elbújva? Ne aggódj, olyan is volt. Nem vagyok naiv, sőt, nálam óvatosabb és gyanakvóbb embert nem igazán találsz.

A gyereket is erre nevelem, mindig nézz oda kétszer, mielőtt lépsz, de aztán lépj magabiztosan. Aztán megint kétszer nézz körül.

Tisztában van az összes fellelhető veszéllyel az autós gyerekrablóktól kezdve a rossz gyerektársaságon át a vizes avaron elcsúszásig. De egy ponton el kellett döntenem, hogy ugyanolyan paragépet nevelek az erre fogékony gyerekemből, mint én voltam-vagyok, vagy hagyom, hogy bízzon magában, az elővigyázatosságban, az eszében, a testében, az életben, a környezetében, az én szeretetemben, a világban.

Érett-e arra, hogy nyolcévesen időnként egyedül menjen itt a faluban iskolába? Szerintem igen. Az ő visszajelzései alapján szerinte is. Hogy közben lesek-e utána, aggódom-e, adtam-e neki telefont, hogy fel tudjon hívni, ha baj van? Persze. Mindennap egyedül megy, sötétben, télen is? Dehogy. Csak léptünk egyet előre, és körülnézünk, hogy megy ez. Ha rossz érzéseink vannak vele kapcsolatban, abbahagyjuk. De ne várd tőlem, hogy úgy éljem az életem, hogy minden második méteren a veszélyt várjam. Mert ha jön, lehet, hogy úgysem tudom megállítani, ha ott vagyok. Fel vagyok rá készülve, amennyire lehet, és a gyerek is. Elkerüljük, amennyire tudjuk, de ennél többet akkor sem érünk el, ha mindkettőnket vattába csomagolom a következő ötven évre, és elteszem befőttnek.

 

A cikk forrása: wmn.hu

2017 november 08. Fenyvesi Zsófi

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás