Az elsősömnél diszlexiát diagnosztizáltak
A hiba nem csak nálunk, hanem az amerikai közoktatás rendszerében is mélyen gyökerezik
Nagyjából két évvel ezelőtt az én drága hatéves kisfiam úgy döntött, hogy kézzel készített Valentin-napi kártyákkal, melyekkel szeretné megajándékozni csoporttársait. Meglepett, de egyúttal hálás is voltam azért, hogy nem engedett a csábításnak, és nem a hagyományos, bolti kártyák, hanem saját készítésűek mellett döntött, amik elkészítéséhez mindenféle kelléket vettünk.
Kezébe adtam egy listát az csoporttársak neveivel, kisfiam meg hatalmas betűivel kötelességtudóan és egyesével rámásolta mindet a kártyákra, egyiket a másik után.
Jelen voltam, mint szülő, segíteni az ünnepen. Amikor elérkezett az idő, hogy kiosszák a kártyákat, a gyerekek izgatottan száguldoztak körbe-körbe – kivéve az én fiamat, aki a trikómba kapaszkodott, és amikor lehajoltam hozzá, csendesen odasúgta: „Mama, segítenél kiosztani a kártyáimat?”
„Menni fog ez egyedül is, kicsim! Ahogy a többieknek is.” Válaszoltam.
Ő megrázta a fejét „nem” és azt mondta: „Nekem nem megy, mama, nem tudom elolvasni a neveket.”
Abban a pillanatban bevillant és szíven ütött, hogy a kisfiam milyen nagyon küzdött a szavak olvasásával, és hogy én mennyire tehetetlennek éreztem magam, ahogy segíteni próbáltam neki. Vissza kellett tartanom a könnyeimet.
Gyermekem kifejezetten éles elméjű. Év végén a kerületi tehetségprogramban 99 százalékot teljesített.
Nagyon izgatott voltam fiam iskolakezdése miatt. Én gyerekként nagyon szerettem iskolába járni, sosem volt semmi gondom a tanulással, így biztos voltam benne, hogy fiamnak sem lesz.
Amikor az óvodában küzdött a kis szóképek elolvasásával, meglepődtem. Születése óta minden nap olvastam neki, szó szerint, minden egyes nap. És a könyveket is szereti. Teljesen biztos voltam benne, hogy mindent megtettünk, hogy felkészítsük az olvasás tanulására.
Rendkívül ideges voltam, amikor az iskolai segítővel elkezdtünk egyeztetni, hogy hogyan lehetne segíteni gyermekemnek az olvasásban, mik az alternatívák az ő esetében. De a beszélgetések mindig abba az irányba terelődtek, hogy mi, hogyan tudjuk őt otthonról megsegíteni, támogatni.
Önuralmam minden egyes cseppjére szükségem volt, hogy ne hágjam át az illedelmes viselkedés határait és ne kezdjek kiabálni, hogy: „Ezt már mind megtettük! Hagyja abba, hogy engem okol mindenért és tanítsák meg olvasni a fiamat az iskolában!”
Ezt már olvastad? Kell-e különórára járnia, ha nem akar?
Külső segítséghez folyamodtam. Beszéltünk fiam gyerekorvosával, aki egy specialistához ajánlott be bennünket, és ahol végre megkaptam a választ: kisfiamnak diszlexiája van, ami minden öt gyermekből egyet érint.
Részletes leírást és instrukciókat kaptunk tőle, hogyan tanítható meg olvasni ezzel a problémával küzdő fiunk. A szavankénti olvasás, ahogy naponta gyakoroltunk gyermekünkkel, nem volt elég számára; olyan részletes és szisztematikus tanulásra és gyakorlásra volt szüksége, amely által a betűk és a betűcsoportok hangokhoz való kapcsolódását tanulja meg a beszélt nyelvben. Mielőtt erről az egészről hallottam, emlékszem az olvasás gyakorlásainkra, hogy amikor előkerült egy szó, ami rendhagyó kiejtésű volt és nem követte a szabályt, lehetetlen volt neki el- és megmagyarázni. Igazából megtanítottam neki a szavakat, mondván, ezek nem követik a szabályt, de a valóságban én magam sem tudtam, mi ezek pontosan.
Ahogy a fiam olvasása fejlődött, magabiztossága is nőtt, én pedig elkezdtem azon töprengeni, hogy miért nem így tanítjuk olvasni az összes gyereket? Elvégre az írott nyelvünk is csak egy kódja a beszélt nyelvnek, és hogyan tudnák megfejteni ezt a kódot a gyerekek, ha nincs meg hozzá a kulcsuk, mert nem tanulták?
Saját kutatásaim alapján megtanultam, amit csak lehetett az olvasásról, mint tudományról. Hogy hogyan kapcsolja össze az agy a betűket a kiejtett hangokkal, és hogy ezt a dekódolást a gyerekek 40 százaléka tanulja meg magától, ami azt jelenti, hogy a maradék 60 százalék – beleértve a fiamat is, aki leginkább – küzd ezzel a problémával.
Ezt már olvastad? Az "agyfényesítő" zene - milyen eredménnyel hat a gyerekekre a zene
Ahogy elgondolkodtam ezen a tényen, ráébredtem, nem véletlen egybeesés, hogy az amerikai gyerekek 65 százaléka nem gyakorlott olvasó (NAEP és NRC - USA felmérések alapján).
Az módszer hiányossága miatt a gyerekek többségének nemcsak az olvasás problémájával, hanem annak tanulmányi eredményükre gyakorolt negatív hatásával is számolniuk kell. Ezzel pedig gátolva vannak további lehetőségeik az életben. Ez pedig már nemzeti krízis.
És ez nem a szülők hibája, sem a tanároké. Hanem az egész rendszeré, mely változtatásra szorul – a főiskoláktól kezdve, ahol a tanárokat képezik, a cégeken át, ahol a tantervet készítik és jóvá hagyják a tankerületekig, ahol ezeket mind elfogadják és alkalmazzák.
A mi államunk csak most tesz egy lépést a helyes irányba –, hogy törvénybe iktassák és finanszírozzák azt, hogy biztosítva legyen az alapfokú oktatásban tanító tanárok kiképzése az olvasás ezen módszertanú tanítására. Remélem, hogy a mi tankerületünknek sikerül megvalósítania ezt. Muszáj lesz, ha azt szeretnénk, hogy iskoláik falai közül sikeres gyermekek lépjenek ki.
Ha a te gyermeked is küzd az olvasás tanulásával, kérdezz rá iskoládban az illetékes tanároknál, ők milyen módszerrel tanítanak. Mert ha az nem a már említett módszertanon alapul, mondd meg nekik nyugodtan, hogy mi az, amire gyermekednek szüksége van. Mert ez tulajdonképpen nem más, mint amire minden egyes gyermeknek szüksége lenne.
