Szülő- és gyereknevelés

AZ ÁRUHÁZBAN ORDÍTÓ GYEREK ÉS A SZÜLŐI RÖGTÖNÍTÉLŐ BÍRÓSÁG

Jogunk van elítélni azt a szülőt, akinek a gyereke ordít a boltban? Mi mit tennénk adott helyzetben? Ezt a kérdést feszegeti olvasónk, Ivett. 

Bevásárlás közben gyereksírásra lettem figyelmes, mondjuk nem volt nehéz, mert zengett tőle a hely. Nem zavart különösebben, az én kisfiam is gyakran produkált közönség előtt hasonlót annak idején. Folytattam a vásárlást, ám a kisgyerek még mindig keservesen sírdogált, ezért fél szemmel és füllel követni kezdtem az eseményeket. Gyarló ember lévén, kíváncsi vagyok én is, valamint érdekelt a többi vásárló reakciója. Érdekelt, hogy mit vált ki belőlük a szinte szűnni nem akaró – időnként kis hisztivel kevert – gyereksírás. Ó, bár ne tettem volna! Bárcsak megmaradtam volna a „melyik kiflit vigyem haza?” tevékenységnél. Bárcsak most az egyszer ne hajtott volna a megismerés vágya. Bárcsak becsuktam volna a fülem és vele együtt a szemem is... mert akkor nem láthattam volna a lenéző, lesajnáló tekinteteket, a megvető pillantásokat. Akkor nem kellett volna látnom a fejcsóváló embereket, akik így adták az áruház népének tudtára, mennyire helytelennek ítélik meg a helyzetet, ezzel együtt a síró gyerkőcöt. Bárcsak a fülembe fülhallgatót tettem volna, mert akkor nem hallottam volna, amit anélkül nagyon is... mert ez sokkal rosszabb „élmény” volt, mint amit a szememmel láthattam.

AZ ÁRUHÁZBAN ORDÍTÓ GYEREK ÉS A SZÜLŐI RÖGTÖNÍTÉLŐ BÍRÓSÁG

A szituációt csak felszínesen érzékelő ítélkezők reakciója minden várakozásomat és elképzelésemet, sőt saját keserű tapasztalataimat is felülmúlta. Pillanatok alatt azonnali értékeléssel dolgozó, rögtönítélő, önjelölt bírák kereszttüzében találtam magam, akik csak úgy szórták a lekicsinylő, meg- és elítélő, okoskodó, tudálékos véleményüket. „Ez az anyja hibája, ezt nem szabadna megengednie.” „Nem tudja megnevelni a saját gyerekét.” „Ki kellene vinni innét azt a gyereket, ki kíváncsi erre?” „Az én gyerekeim ilyet sosem csináltak.”

De amit ezután hallottam, azt végképp nem kellett volna meghallanom: „Jól pofon kéne vágni azt a kölyköt, akkor legalább megtanulná, mit szabad, és mit nem!”

Színtiszta agresszióra való buzdítás egy ostoba és végtelenül primitív véleménynyilvánításban.

Bevallom, elborult az agyam, és nem tudtam másra koncentrálni, csak az elhangzottakra. Miközben a kicsi gyermek még mindig sírt, a fejemben a következő kérdések zakatoltak szakadatlanul: Hogyan jön valaki ahhoz, hogy el- és megítéljen egy számára ismeretlen embert? Hogyan minősíthet valaki egy helyzetet úgy, hogy annak csak a felszínét látja? Lehet, hogy ez a kicsi, síró gyermek csak egyszerűen fáradt/álmos/nyűgös/éhes/szomjas stb. volt. Lehet, hogy fájt valamije, és – életkorából adódóan – így hozta mindezt édesanyja tudomására. Mi, vagy ki jogosít fel embereket arra, hogy megmondják, sőt egy számukra idegen szülőnek az arcába is tolják, hogy hogyan kell egyébként a saját gyermekét megnevelnie? Nekem úgy tűnik, hogy ebben a kis országban (a futballhoz hasonlatosan) mindenki nagyon ért a gyermekneveléshez, főleg, ha másvalaki gyermekéről van szó.

Honnét veszi valaki azt a mérhetetlen arcátlanságot, hogy másoknak fennhangon odaszólogasson, kéretlenül tanácsokat osztogasson? És végül: miért biztat valaki nyíltan vagy akár burkoltan egy embert/szülőt arra, hogy agresszív eszközökkel lépjen fel a saját gyermekével szemben az általa egyetlen helyesnek vélt „gyermeknevelési” módszer nevében? Egyetlen gondolatot fűznék még mindehhez. Emberek, gondolkodjatok már! Az agresszió semmit nem old meg, egyetlen kézzelfogható „eredménye” a továbbgyűrűző, egyre kegyetlenebb mértéket öltő agresszív viselkedés. A család és a gyermekek esetére lefordítva ez annyit jelent, hogy az ilyen nevelési módszerek személyiségromboló hálójában nevelkedő gyermek jó eséllyel maga is az agresszív viselkedést tartja majd a konfliktusok és a nehéz helyzetek megoldási eszközének, amit majd szépen tovább ad az ő saját gyermekének, az pedig a sajátjának...  

 Könnyebb ítélkezni, mint megérteni, vagy elfogadni.  Könnyebb elmebeteg tanácsokat adni, mint csendben segíteni.  Könnyebb magunkat mások fölé helyezve egy önmagunk által kreált tökéletesség trónjára helyezkedve pöffeszkedni, mint belátni, hogy emberek vagyunk és mindannyian másként, máshogyan éljük a kis életünket.  Könnyebb egy gyermeket és annak szülőjét megítélni és agressziót ajánlani megoldási módozatként, mint tisztelettel és elfogadással viseltetni egymás iránt.   Könnyebb? Dehogy könnyebb. A fenét könnyebb. Mégis ez megy nap, mint nap, kiirthatatlanul, mint valami halálos vírus. 

A cikk forrása: wmn.hu

2017 október 22.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás