ÓvodaÓvodai mindennapok

Oviblog – Túl az első héten

Az óvoda nemcsak a gyermekeink, de a mi életünkben is nagy változásokat hoz. A bölcsődéhez és a családi napközihez képest kötöttebbek a szabályok, nagyobb hatásfokkal bír a rendszeresség, irányítottabb a játék és a tanulás. Fontossá válik, hogy mikor visszük és hozzuk őket el az intézményből, mint ahogy az is, hogy számukra értelmesen teljék az ott eltöltött idő, szeressék új közegüket. Az ő szimpátiájuk azonban különbözhet az általunk tapasztalttól.

Az első ovis napot megelőző éjjel szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam. Egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy biztosan mindent bepakoltam-e, és ha igen, rajtuk van-e a kisfiam ovis jele. Természetesen este már tüzetesen átnéztem a holmikat, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valamit kihagytam. Idegrendszerem sejtjei hajnalra azért elcsendesedtek, és végre az álommanó hatásosan hinthetett be tündérporral.

Drága csemetém már napok óta azt hallgatta mindenkitől, hogy az óvodába korán kell indulni, így reggel hamar felébredt, ellentétben velem, aki leginkább egy áztatott mosogatórongyhoz hasonlítottam. Kisfiam annyira felpörgött az ovi gondolatától, hogy rögtön fel akart öltözni, és indulni, reggeli nélkül. Ami azt is jelentette, hogy az én csak vágyakozhattam a szokásos, nyugis, fahéjas kapucsínózásom után, melyet gyermekem reggeli rajzfilmnézése alatt volt szerencsém ez idáig megejteni. Azért valahogy mégis sikerült összeszednem magam, ám a készülődéssel annyira elhúztuk az időt, hogy szinte futva tettük meg az utat az oviba.

Persze, mire a sok málhával megérkeztünk, már majdnem kilenc óra volt. Mivel más anyukák előző héten odasúgták, hogy az első napon nyolc óra körül illik megérkezni, égett a fejem rendesen. Szerencsére megjelent egy tündéri dadus néni, és eligazított, hogy hová és mit pakoljak. Kicsi fiamon a kettősség érzését fedeztem fel, mintha az öröm és kíváncsiság mellett nem tudná eldönteni, hogy ez a hely tényleg jó lesz-e neki.

Az óvónéni nagy nehezen becsábította szívem csücskét a csoportszobába, ahol régi bölcsis barátokat vett észre, valamint az egyik szomszéd kislányt, így hamarosan belefeledkezett a velük való játékba. Nyugodt szívvel indultam el az épületből, és azt gondoltam, megy ez, mint a karikacsapás.

Azóta azért történt egy s más. Terike néni, az óvónő egy reggelen nyolckarú polipként próbálta bevinni a gyerekemet a csoportszobába, amit ő meglehetősen nehezményezett. Vagyis sivított, sikított, és tekergett a karjaiban, és „anyát akarom”-zokogással bújt el a szoknyám mögé. Nem gondoltam, hogy szükség lesz rá ilyen hamar, de kénytelen voltam beszélni Terike nénivel, hogy a fiamat miként kezelje, ha szeretné magát vele – és velem is megkedveltetni. Tehát a testi érintkezést csak akkor próbálja nála, amikor a gyerek engedélyt ad rá. Aznap éjjel pici prüntyöm nyugtalanul aludt, sokszor felsírt.

Azt kell, hogy mondjam, minden nap más. Van, hogy reggel nehéz számára az elválás, máskor pedig az óvodában akar éjszakázni. Azért fejlődésről is számot adhatok, már nem kell babakocsival vinni, végig biciklivel rója az utat, és magabiztosan mos fogat, öltözik, vetkőzik, intézi a kis dolgait. Peckesen lépdel az ovi folyosóján, azt bizonygatva, milyen felelősségteljes dolog is Katica csoportosnak lenni.

Lassan belejövök az új napi rutinba, ami felé az óvoda irányít: édes szívemet korábban vinni és hozni - mindezt azért, hogy minőségibb időt tudjon együtt tölteni a többi gyerekkel és velünk. Tegnap teljesen ledöbbentem, mikor azt kérdezte: „Jaj, anya, én mikor leszek már iskolás? Iskolába akarok járni.” Igen, úgy érzem, szükség volt az óvodára, hogy kinyíljon számára a világ, és új horizontokat fedezhessen fel… És ez még csak a kezdet.

Ellabella

2013 szeptember 13. Ellabella

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás