A teljesítménykényszer megöli a kreativitást

De meg kell adni a szabadságot a tehetségnek, mert a korai teljesítménykényszer káros. Erről és sok másról is megosztotta véleményét a Kölöknettel.

Mit értsünk a tehetség fogalma alatt?

A tehetség többet akar, van benne egy belső hajtóerő, egy nagyon sajátos viszonyulás a világhoz. Folyamatosan tenni akar, és ha nem csinálhatja az adott tevékenységet, mert leállítják, az iszonyú feszültséget okoz benne. Ez a viselkedés azonban nem egyenlő a hiperaktivitással, mert itt az impulzusait, ha akarja, akkor tudja irányítani. De ő nem akarja, mert érzi, hogy merre kellene mennie. Mindenkiben van egy út, és tudja, érzi az útját, viszont a tehetségben sokkal erősebb ez az érzés. Az ilyen gyerek megy, megy, ami miatt gyakran öntörvényűséggel vádolják. A cél őrülten vonzó számára.

Hogyan lehet felismerni, hogy valaki valóban tehetséges és ki ismeri fel?

Végülis bárki felismerheti, aki elég sokat és sokféle helyzetben találkozik a gyerekkel. Például a szakértők, a pedagógusok, a szülők, tehát is-is a válasz. A tehetség ott mutatkozik meg, ahol a gyerek „területe” van. Tehát nem fog például technikai területen megjelenni a tehetség, ha az nem érdekli. Az a lényeg, hogy minél fiatalabb a gyerek, annál több lehetőséget mutassunk meg neki, hogy kipróbálhasson mindent. A tehetség valamilyen területen lecsap.

És onnantól kezdve látni, ahogy módszeresen és mélyen dolgozza fel azt, ami megfogta. Ez egy jel lehet. Igazából azt kell elképzelni, hogy a tehetség nem úgy van, hogy valaki megszületett, és akkor vagy tehetséges, vagy nem. Nagyon sok apró összeillésre van szükség – hogy minden elem adott időben egy helyen legyen. Ezért a legfontosabb tevékenységben tartani a gyerekeket, és minél többféle lehetőséget adni nekik.

Jellemző az a tehetségekre, hogy általában egy dologban nagyon jók, és a többiben esetleg nem?

Van ilyen is, olyan is. Leonardo da Vinci típusúnak nevezik azt, aki polihisztor. A Mozart típusba az tartozik, aki egy területen jó, de ott aztán megy előre, mint a rakéta. És aztán van olyan, aki néhány területen ügyes. Ebből is látszik, hogy nem lehet egyféleképpen kezelni a tehetséget, mert nagyon különböző igénye van a tehetségnek attól függően, hogy milyen indíttatása és háttere van. Egy értelmiségi családba született gyerek más esélyekkel indul, mint egy hátrányos helyzetű. Hogy lesz zongoraművész abból, aki adott esetben nem is látott zongorát? A sakkosok mondják, hogy a világ legjobb sakkjátékosa még nem is találkozott sakktáblával. Mert akkor tudjuk, hogy ki a világ legjobb sakkjátékosa, ha mindenki sakkozik. Tulajdonképpen Polgár Judit is erre koncentrál a módszerével, hiszen ő taneszközként használja a sakkot. Nem a sakkbajnokok nevelése a cél, hanem a tudás fejlesztése.

És ha már látszik valakin – vagy a szülő, vagy a tanár észreveszi, hogy a gyerek tehetséges -, mégis hogyan tudja mérni, hogy valóban kiemelkedő tehetség?

Miért kellene mérni? Pont ez a megkövesedett szemlélet az, ami ellen küzdeni próbálunk. A mérés csak az erős és gyenge oldalak feltérképezése miatt fontos. Az általános félelem ugye az, hogy nehogy mást gondozzunk véletlenül. Mert mindenki azt szeretné, hogy kis befektetéssel nagy siker legyen, tehát, hogy csak a célszeméllyel foglalkozzunk. A tehetséggondozásnak mindenkire ki kell terjedni. Ugyan logikailag lehetetlen, hogy mindenki tehetséges legyen – mert akkor valójában senki sem lenne tehetséges –, de mindenkinek vannak jó képességei, mindenkinek lehetőséget kell adni. Látni fogjuk, hogy ki a nagyon tehetséges. Az, aki hajthatatlanul megy valamilyen téma után. A tehetségnek van egy hálózatos gondolkodása, hogy mindent mindennel összeköt, és mindenben meglátja azt, ami őt előreviheti.

Az osztályteremben, vagy egy szelektált környezetben kell lehetőséget adni?

Is-is. Egy 180-as IQ-val rendelkező gyereknek nem tudjuk osztálytermi szinten megoldani a problémáját. Általában a tehetséggondozás az osztályteremben ott kezdődik, ahol adunk a gyerekeknek egy kis lehetőséget. Hogy nem kell mindent egyformán csinálni. De nem tudjuk kielégíteni akkor sem az igazán kiemelkedő gyerekek igényeit.

Ha differenciált oktatás van, akkor sem?

Nem, azért van, amit nem. A differenciált oktatásban is kihangsúlyoznám az öndifferenciálás szerepét, vagyis amikor azt mondom, hogy „gyerekek, válasszatok ezek közül feladatot magatoknak". Az a lényeg, hogy tevékenységben tartsuk a gyereket. A tanárnak csak azt kell tudnia, hogy mi a cél, de az út különböző lehet, a célhoz sokféle út vezet. Ez azért is fontos, mert a tehetség számára is nagyon lényeges a szabadság. Ha az osztályteremben semmi mást nem változtatunk, csak választhat a gyerek, a tanár jobban megismeri őt a választásaiból, és megjelennek azok a gyerekek, akik a választásaikkal többet akarnak.

De ez a motivációtól is függ, amit otthonról is hoz valaki. Tehát lehet, hogy valaki a nehezebb feladatot választja, mert az számára kihívást jelent, valaki pedig inkább könnyebbet, mert úgy érzi, hogy nem lenne képes a másikat megoldani.

Mitől érzi úgy, hogy nem képes? Ennek múltja van. Az embernek vannak kis gyengeségei, például a diszlexia, ami egy kis részképesség-probléma. És ha egy picit gyengébb, akkor már nem úgy néznek rá. Ettől ő is úgy érzi, hogy nem olyan jó. Ezért szörnyűek a kiválogatások. A motivációt az öli meg, ha úgy néznek a gyerekre, hogy ő nem olyan jó, és olyan közegbe tesszük. Pedig lehet, hogy a lemaradást a részképességben egy év alatt behozta volna. Így pedig a túlélésre fordított erő, amivel kompenzálni fog, elfedi a kiváló képességek megjelenését.

Ezért fontos a bizalom, hogy higgyünk abban, hogy a gyerek az adott feladatot meg tudja oldani. És itt megemlíthető, hogy a korai teljesítménykényszer rendkívül káros. 13-14 éves kor előtt a túlzott teljesítmény-elvárás biztosan negatívan hat a képességekre és a motivációra. 

Az interjú második részével a jövő héten jelentkezünk!