Különleges helyzetekKölöknet mesék

Különleges gyerek meseíró pályázat - OKLEVELES

Szente Éva: Az én kis hercegem

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy világ. Olyan volt, amilyennek egy világnak lennie kell: éltek benne emberek és állatok, voltak házak, autók, hidak és vonatok, virágok  nőttek, fák nyúltak az égig, sütött a nap és ragyogott a hold. Ezer és millió dolog élt, létezett  és nyüzsgött ebben a világban – és mind különbözött egymástól. Ha évszázadokig keresnénk, akkor sem találnánk benne két egyformát. És ez a világ pont ettől volt gyönyörű.

És egyszer volt, hol nem volt, élt ebben a világban egy kisfiú. Úgy hívták, hogy Toti. Aki találkozott vele, rögtön látta, hogy Toti nem olyan, mint a többi kisfiú. Persze, a kisfiúk se lehetnek egyformák, hiszen ebben a világban minden és mindenki különbözött egymástól – de akik Totira néztek, úgy gondolták, hogy ő még a különbözőtől is különbözik.

Toti ezt nem tudta, vagy ha tudta is, nem foglalkozott vele, hiszen rengeteg dolga volt a nagyvilágban. Meg akart ismerni mindent és mindenkit, fel akarta fedezni az eget és a földet, el akart jutni a világ végéig, hogy lássa, érezze, megtapintsa, milyen zöld a fű, milyen édes a méz, milyen gyors a szél és milyen ragyogóak a csillagok.

- Gyere, táncolj velünk! – kérték a virágok, és Toti táncolni kezdett. Érezte, hogy ő is hajladozik, mint a margaréták szára, olyan kecsesen tartja a fejét, mint a rózsák a bimmóikat, és kezei oly könnyedén mozognak, mint a gyöngyvirág fürtjei. De a virágok kinevették:

- Nézzétek! Milyen mulatságos ez a kisfiú! Hogy dülöngél jobbra-balra, milyen furcsán tartja a fejét és milyen mókásan csapkod a kezeivel! Hogyan is hasonlítana ez a mi gyönyörű táncunkhoz!

Toti csak állt, és nézte a virágokat. Nem értette, miért nevetik ki, vagy ha értette is, nem foglalkozott vele, hiszen ő nagyon élvezte a csodálatos táncot a színpompás virágokkal. Egyszer csak megszólította valaki:

- Tetszett a táncod, kisfiú. Itt vagyok lent a földön, idenézz! Én vagyok a kő. Milyen jó is lenne hajladozni, pörögni-forogni, ha tehetném, egész nap csak táncolnék – de nem tehetem, hiszen csak egy mozdulatlan kő vagyok. Milyen boldog lehetsz, hogy táncolhatsz, kisfiú…

És Toti valóban boldog volt.

Arra szálltak a madarak, körberöpködték, és vígan csiviteltek:- Énekelj velünk! – és Toti énekelni kezdett. Érezte, hogy a hangja édesen csilingel, mint a pacsirtáé, lágyan búg, mint a vadgalambé, és messzire zeng, mint kakukké. De a madarak kinevették:

- Jaj, milyen csúnya hangja van ennek a kisfiúnak! Milyen rekedt és milyen hangos! Hogyan is hasonlítana ez a mi gyönyörű énekünkhöz!

Toti csak állt, és nézte a madarakat. Nem értette, miért nevetik ki, vagy ha értette is, nem foglalkozott vele, hiszen ő nagyon élvezte az éneket a daloló madarakkal. A napfény lágyan körbeölelte Totit, és ezt gondolta:

- Tetszett az éneked, kisfiú. Ugye érzed, hogy itt vagyok körülötted? Én vagyok a fény. Milyen jó lenne, ha én is énekelhetnék, és eldalolhatnám a világnak örömömet-bánatomat – de nem tehetem, hiszen nekem nincsen hangom, néma vagyok. Milyen boldog lehetsz, hogy énekelhetsz, kisfiú… Bárcsak értenél engem…

Toti értette a fényt, és valóban boldog volt.

Arra jöttek az emberek, körbeállták és kérdezgették:

- Ki vagy te? Honnan jöttél? Mesélj magadról! – és Toti mesélni kezdett. Érezte, hogy csak úgy ömlenek belőle a szavak. Mesélt a világról, az életről, a virágokról, a madarakról. Az emberek pedig csak álltak körülötte és egyre dühösebben kiabáltak:

- Mit mondasz? Nem értjük! Milyen hangok ezek? Hiszen ez a kisfiú nem is beszél! Nem értjük, amit mondasz! Erre nekünk nincs időnk! – és futottak tovább a dolguk után.Toti csak állt, és nézte a nyüzsgő embereket. Nem értette, miért kiabáltak, vagy ha értette is, nem foglalkozott vele, hiszen annyi mindent szeretett volna még elmondani. De az emberek otthagyták.

Csak egyvalaki maradt – egy lány. Szép volt és fiatal, de nagyon fáradt és szomorú – ő most nem akart továbbmenni. 

- Tetszett a meséd, kisfiú. Szívesen hallgatnám még. Látod, én szomorú vagyok – mesélj nekem! Milyen boldog lehetsz, hogy ilyen szépnek látod a világot…

És Toti valóban boldog volt. Aztán újra mesélni kezdett. A lány először csak figyelt, aztán mosolygott és kacagni kezdett. Toti pedig csak mesélt és mesélt, aztán együtt táncoltak és hajladoztak, mint a virágok, együtt daloltak és énekeltek, mint a madarak. A lány arcáról eltűnt a szomorúság, de mégis könnyek csillogtak a szemében. Felnéztek az égre, és a lány így szólt:

- Nézd, Toti! Az ott a szivárvány! Ugye, milyen gyönyörű? Nekem mindig te jutsz majd róla eszembe. Most vissza kell mennem az emberek közé. Ne felejts el…

Toti csak állt, és nézte a lányt. Nem értette, miért megy el, vagy ha értette is, nem foglalkozott vele, mert rengeteg dolga volt még a nagyvilágban. Meg akart ismerni mindent és mindenkit, fel akarta fedezni az eget és a földet, el akart jutni a világ végéig, hogy lássa, érezze, megtapintsa, milyen zöld a fű, milyen édes a méz, milyen gyors a szél és milyen ragyogóak a csillagok. És újra találkozott a virágokkal, a madarakkal, az emberekkel, és újra táncolt, énekelt és mesélt.

És újra kinevették vagy kiabáltak rá, de ő nem értette, vagy ha értette is, nem foglalkozott vele… Talán elfelejtette a lányt, talán nem… Ki tudja…De lehet felhős az égbolt, vagy szikrázhat a fény, lehet éjszaka vagy nappal – amikor Toti felnéz az égre, kinyújtja a karjait, és érzi, ahogy az arcára cseppekben hull a szivárvány. 

Szente Éva

2013 június 17. Szente Éva

 
Kölöknet hozzászólások  
(2 hozzászólás) 
2013 szeptember 09.
Ana
The paragon of unnrdstaneidg these issues is right here!
2013 július 15.
pálma
ez igazán szép és tényleg Kisherceges
Kölöknet hozzászólás
aláírás