Különleges helyzetekKölöknet mesék

Különleges gyerek meseíró pályázat - MÁSODIK HELYEZETT

Rapajka Gabriella: A molnár legkisebb fia

Volt egyszer egy öreg molnár, volt neki három fia. A két legidősebbik erős, dolgos legény volt, de a legkisebbik csak olyan bicebóca. Nem is tudott másképpen járni, csak a mankójával, amit édesapja faragott neki. Amíg a két nagyobb testvér naphosszat zsákokat cipelt és a malomban dolgozott, ő csupán üldögélt. Megélezte a falubeliek késeit vagy éppen a furulyáját fújta. Sokat bánkódott, hogy ő semmire se való, pedig apja-anyja szerette, testvérei védelmezték. Csakhogy a legkisebb fiú fülébe sokszor eljutott az emberek beszéde.

Történt egyszer, hogy nagy forgószél kerekedett a királyi udvar felett, s az a nagy szél a király leányát elragadta. Nem is látták többé a leányt, az édesanyja, a királyné pedig úgy elbúsult, hogy azt hitték, talán már a halálán van. Meghirdette a király szerte a birodalomban, hogy aki a leányát előhozza, azé lesz a leány keze, de még a fele királyság is. Jöttek is messze földről a királyfiak és válogatott vitézek, de a leányt bizony senki sem találta. Így szólt egyik nap a legidősebb testvér:

-         Édesapám, én elindulok, s előtalálom azt a királykisasszonyt!

-         Menj, csak, édes fiam – felelt az apja.

Lóra kapott a legidősebb fiú, s elvágtatott. Nyargalt szerte a világban, ahol megállt kissé megpihenni, kérdezősködött, de a leánynak bizony a hírét sem hallotta. Egy esztendő múltán fáradtan s szomorú szívvel tért haza.

Telt s múlt az idő, s egy napon a második molnár legény is elszánta magát:

-         Édesapám, hadd menjek el én is, majd én megtalálom azt a királykisasszonyt!

-         Menj hát, drága fiam – válaszolt az öreg molnár.

Felült hát lovára a középső testvér is, s nekilódult. Addig-addig vágtatott, míg bejárta az egész birodalmat, de hiába keresett, hiába kutatott, nem akadt a leány nyomára. Erősen nekibúsult, s egy esztendő után ő is hazalovagolt.

Hanem egy idő múltán a legkisebb fiú is oda állt az édesapja elé:

-         Édesapám, útra kelek, s előkerítem az elveszett királykisasszonyt!

-         Ugyan, kedves fiam, hogyan is mehetnél? Hiszen lásd, két erős, bátor testvéred sem járt sikerrel! Még a lovat sem tudod megülni.

-         Azért csak elmegyek – felelt a legkisebb fiú.

S hiába könyörgött az édesapja, hiába sírt az édesanyja, ő azért csak neki indult. Lassan haladt a mankójával, s bizony sokszor megállott útja során. Egy közeli erdőben megint csak elhatározta, hogy letelepszik, s megpihen egy kissé. Leült hát egy hatalmas fa alá, s hallgatta a lombjában fészkelő madarak énekét. Hanem egyszer csak a szél suttogó hangjára lett figyelmes.

-         Elvette az én fiamat, elvittem hát az ő leányát. Amíg az én fiamat vissza nem kapom, nálam a királykisasszony.

Felnéz a molnárlegény, s látja ám, hogy a griffmadár fészkel a fa tetején, a fa pedig maga az égig érő fa. Hej, megörült nagyon! Máris felállott, s indult egyenesen a királyi udvarba. Lassan-lassan ballagott, s ha egy paraszt fel nem veszi kocsijára, bizony tán oda se ért volna. Megérkezvén ment egyenesen a király elébe, s így szólott hozzája:

-         Király uram, nálad-e a griffmadár fia?

-         Nálam bizony. Egy vadászaton ejtettem foglyul még ifjú legénykoromban.

-         Hát akkor add elő, mert cserébe a griffmadár visszaadja a leányodat! Az vitte el forgószél alakjában.

Bezzeg adta is a király azonnal! S adott hozzá díszes hintót is, a molnárlegény pedig egykettőre az égig érő fánál volt a hatalmas kalickába zárt griffmadárfiókával együtt.

A griffmadár azt se tudta, hová legyen örömében. Amikor azonban a legény a királykisasszonyt kérte a fiókáért cserébe, csak azt válaszolta:

-         Hogyan is adhatnám, hiszen az óriás elragadta tőlem.

No, hiszen elbúsult a legény. Látta ezt a griffmadár, s ezt mondta neki:

-         Megígértem, hogy odaadom, s amit ígértem, meg is tartom. Nosza, ülj csak fel a hátamra, s máris indulunk az óriás birodalmába.

-         Ugyan, hogyan üljek, mikor még lovagolni sem tudok.

-         Nem kell engem meglovagolnod, hiszen repülök, mint a szél. Csak kapaszkodj a tollamba.

A legény a mankóját a hátára kötötte, felkapaszkodott a griffmadár hátára, s repültek máris, meg sem állottak az óriás országáig. Hanem annak a határában így szólott a griffmadár:

-         No, fiú, én téged leteszlek a palotánál, s megküzdök az óriással.

Úgy is lett. A legény leszállott a griffmadár hátáról, s amikor előjött az óriás, a griffmadár erős forgószél alakjában máris nekitámadott. De bizony az óriás se volt rest! Azon nyomban szélléváltozott őis, s visszatámadott. Olyan vihar kerekedett, hogy menten kicsavarva feküdt minden fa, de még az óriás palotája is beleremegett.

Hallja ám a legény, hogy igen-igen zokog valaki odabent. Bement hát, s nem más jött vele szembe reszketve és sírva-ríva, mint a királykisasszony. Félt bizony nagyon a rettentő viharban, a legény pedig kedves beszédével s furulyaszóval vigasztalta. Egész álló nap dühöngött a vihar, de sem a griffmadár, sem pedig az óriás nem tudott felülkerekedni.

Elhatározták hát, hogy másnap folytatják majd a küzdelmet, s megpihentek mindahányan. Másnap virradóra újra egymásnak támadott a két erős szél, s a legény megint a királykisasszony vigasztalására sietett. Két nap s két éjjel zúgott a szörnyűvihar, de egyik sem bírta a másikát legyőzni. Megint lepihentek hát, hogy másnap folytathassák a viadalt. Úgy is lett. Harmadszor is egymás ellen mentek, s már javában tombolt a szélvész, amikor a legény egyszer csak leteszi a furulyát, s így szól a királykisasszonyhoz:

-         Akármilyen erős az én griffmadaram, bizony nem boldogul az óriással. Nem tudod-e, hogyan lehetne őt másképpen legyőzni?

-         Van egy kard, amely az életét vehetné, de olyan rozsdás és életlen, hogy azt bizony senki meg nem feni.

-         Megfenem biz én, add csak elő! –felelte a legény, s máris elővette tarisznyájából a fenőkövet, amelyet mindig magánál tartott.

A királykisasszony pedig előkereste a bűvös kardot, az egyetlent, melynek ereje volt az óriás felett. De az bizony olyan régi és rozsdás volt, hogy tán még az ócskásnak se kellett volna. A legény nekiült és élezni kezdte, s csak fente és fente, fente három napig, meg sem állott a nagy munkában. Harmadik nap este így szól a királykisasszonyhoz:

-         No, most már jó lesz. Hanem vigyázz, hogy hozzá ne érj! Tedd be az ágy alá, s ha jön az órás és éjjel elalszik, vágd le vele a fejét.

-         Ugyan, hiszen éberen alszik az. Egyet mozdulok, s máris felébred.

-         Sose félj, most nem ébred fel. Az én furulyaszómtól olyan mély lesz az álma, hogy az ágyúdörgés sem keltheti fel.

Úgy is lett. Hazajött az óriás, megvacsorált, s lefeküdt. A legény pedig előbújt rejtekéből, elővette furulyáját, s fújni kezdte. Olyan szépen, olyan andalítóan fújta, hogy az óriás azon nyomban elaludt, de olyan mélyen, hogy fülrepesztő horkolásába majdhogy bele nem süketültek. Elővette erre a királykisasszony a bűvös kardot, megsuhintotta, s egyszeribe lenyisszantotta vele az óriás fejét. Hanem ahogy az óriás kilehelte lelkét, annak a nagy szele felkapta a királykisasszonyt. Ki is röpítette volna az ablakon, ha a legény az egyik mankóját oda nem nyújtja. A királykisasszony abba belekapaszkodott, így menekülvén meg a nagy veszedelemből.

Nem is késlekedtek ezután, felkerekedtek azon nyomban mindahányan, s a griffmadár hátán egykettőre a királyi palotában voltak. Örült bizony az öreg király, amikor rég elveszett kedves leányát megpillantotta, csakhogy aztán nagy kevélységében így szólt a legényhez:

-         Csak nem adom én a lányomat ilyen jött-ment molnárfihoz, hát még ilyen sántához.

Így felelt erre a molnárlegény:

-         Lásd, felséges király uram, a griffmadár megtartotta szavát, te pedig megszeged.

Azzal hátat fordított, s útnak indult máris, vissza se nézett. Hanem a királykisasszony utánaszaladt, így szólván utolsót az édesapjához:

-         Ha nem ad édesapám, megyek én magamtól.

Azzal elindultak, s griffmadár hátán azon nyomban tovatűntek.

Elbúsult az öreg király, s ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban bánta már a szavát. A királyné is ágynak esett megint, őérte is igen-igen aggódott. Rettentő szelek tépázták, vad viharok pusztították a háza táját, az ég fel nem derült soha fölötte. Nagy bújában útnak indult, s csak bolyongott a birodalomban, nem is tudta, merre jár. Útja során egyszer csak megpillantott egy hatalmas fát, s elhatározta, hogy annak lombja alatt egy kissé megpihen. Hallja ám, hogy a fa lombjában, mely nem más volt, mint az égig erő fa, a griffmadár tanítja a fiát:

-         Bizony, hogy a legkisebb molnárfiú menekített meg téged. Ott él most is feleségével a szomszédos faluban.

Bezzeg felderült a király szíve e szavak hallatán! Tudta máris, mitévőlegyen. Felkerekedett, s meg sem állott a faluig, ott pedig egyenesen a malomhoz ment.

Erős, jó szelek forgatták a malmot, a molnár két nagyobb fiával együtt bizony szépen, jó módban élt munkájából. Nem messze tőlük pedig a legkisebb fiú háza állott, ott élt szerető feleségével, s remek köszörűs lett belőle. Örült a király szíve, amikor meglátta őket, s nem sokat tétovázott, hazahívta őket máris. A molnár fiút megtette királynak, s az azóta is bölcsen és igazságosan kormányozza hatalmas birodalmát.

Rapajka Gabriella

2013 június 05. Rapajka Gabriella