Különleges helyzetekKölöknet mesék

Különleges gyerek meseíró pályázat - OKLEVELES

Bali Nikolett: Madlenka és Pötty

Valahol odafent a hegyek közt egy apró, zsemleszínű nyúl szuszogott békésen a párnán szétterülő hajzuhatag rejtekében, melynek gazdája még változatlanul az igazak álmát aludta. A hajzuhatag gazdá
ját Lenkának hívták.Lenkának sápadt, szeplős arcocskája és őzbarna szemei voltak, valamint megszámlálhatatlanul sok játéka - ezeket Mamácska a szoba legtávolabbi sarkába száműzött ütött
- kopott ládikában rejtegette.

A békésen szuszogó zsemleszínű nyulat Pöttynek hívták, egyszerűen csak Pöttynek, aki azonban különlegesebb volt bármely mesebeli nyulacskánál: Pötty nem tudott beszélni. Lenkát mindez egy cseppet sem zavarta, ő maga ugyanis nem akart beszélni.

Nem akart beszélni, amikor társai az ábécét harsogták lelkesen az óvodában; akkor sem akart megszólalni, amikor Mamácska arról faggatta őt, milyen ízű fagylaltot szeretne kapni a sarki cukrászdában. Lenka akkor sem felelt, amikor terebélyes, rég nem látott rokonsága étvágya vagy hogyléte felől kérdezősköd ött.
- Hogy szolgál az egészséged, kislányom? - érdeklődött nyájasan Olga nagymama.
- Engem semmi sem szolgál - felelte Lenka, és visszaballagott öregasszonyosra mázolt szobácskájába.

Odabent Pötty hűségesen várakozott a foltos ágytakarón. - Rajzolok neked valami szépet! - ígérte a nyúlnak Lenka, s nyomban munkához látott: szederkék elefántokat, palackzöld flamingókat és mustársárga lazacokat maszatolt a krémszínű papírlapra, Pötty pedig némán figyelte őt.
- Ide süss! - gondolta Lenka.
- Eperszínű halakat rajzolok neked, Pötty!

Pötty bajusza lelkesen megremegett erre a gondolatra. Mamácska a nyitva felejtett ajtó mögül szomorúan leste, amint Lenka és Pötty saját, kicsiny világukba zárkóznak. Lenka akkor sem nyitotta ki a száját, amikor egy nap észrevette, hogy Eperke, néhány héttel ezelőtt lábra kelt képeskönyve, Marcipán Erik hátizsákjából kukucskál kifelé búsan.

Lenka minden áldott reggel lekvároskenyeret reggelizett és mellé forrócsokoládét kortyolgatott, lehetett bár az ablaküvegen túl mogorva őszi nap vagy szelíden illatozó, madárfüttyel kísért április. Kedvence a szederlekvár volt; időnként, amikor titokban bele - belekontárkodott a lekvárosbödönbe, úgy festett, mint egy torkos cirkuszi bohóc. Pöttya maga részéről nem kedvelte sem a lekváros kenyeret, sem pedig a forrócsokoládét; ő minduntalan mandulamagot reggelizett sárgarépával.

Pötty szerette a zellert, a brokkolit, a földimogyorót és a karalábét, nem szerette ellenben, ha valamilyen oknál fogva pirítóssal kínálták őt. Kényes egy jószág volt, annyi szent. Lenka szerette a képeskönyveket, a színes ceruzákat, az aprósüteményt és a régi fényképeket. Az esőt is szerette. Nem szerette azonban más gyerekekkel megosztani a szabadidejét, nem szerette, amikor valaki udvariatlanul rászegezte a tekintetét es nem szerette, ha megfésülték a haját. A vicceket sem kedvelte. Esténként Pötty Lenka mellé vackolódva szuszogott, meg - megcsiklandozva a kislány orrát kackiás bajuszával.

Madlenka új ruhája

Lenka egy napon új ruhát kapott, virágmintásat. Mamácska “ünneplőruhának” nevezte, ami sehogyan
sem fért Lenka fejébe, hiszen amióta rátalált a ruhácskára, amelyet gondos kezek az ágytakarójára terítettek, semmit sem ünnepeltek idehaza; unottan félrehajította hát az idegen ruhadarabot.

Másnap reggel Mamácska a bolhapiacra készülődött, ahová Lenkát is magával vitte. Ó, a bolhapiac! Megannyi érdekes holmi és számtalan kacat várakozott arra, hogy felfedezze titkaikat. Hogy fog örülni Pötty! - lelkendezett magában Lenka.

Tettek - vettek, készülődtek, Mamácska azonban sehogyan sem akart Pöttyért kiáltani, a hogyan azt Lenka megszokta. Árnyék suhant át a kislány arcán, amikor Mamácska szótlanul kiterelte őt az ajtón anélkül, hogy említést tett volna Pöttyről. Némán biciklizve tették meg az utat a piacig: Lenka elöl, Mamácska hátul, Pötty pedig - otthon.
A piacon Lenka leszegett fejjel bandukolt árustól-árusig molyrágta játékok és antik használati tárgyak köztőgyelegve, a szeme sarkából azonban Mamácskát figyelte, aki az árusok egyikével alkudozott. Hamarosan megegyeztek, és Mamácska Lenka keresésére indult.
Egy kartondoboznyi ócska képeskönyv mellett talált rá, ahonnan hosszú rimánkodás árán sikerült csak elvonszolnia őt.

- Nem veszünk ma semmit sem? - kérdezte óvatosan Lenka, Mamácska zsebre tett kezére sandítva.

- Nem, nem veszünk. Eladtunk - felelte Mamácska.

- Eladtunk…? - állt el Lenka lélegzete. Eddig ők mindig csak vásároltak vagy nézelődtek a piacon, de eladni sosem adtak el semmit. Vajon mi lehet az? Bizonyára valamiféle kincs - gondolta Lenka izgatottan.

 Hamarosan hazaértek, megvacsoráztak, megmosakodtak, pizsamába bújtak és Lenka már a villanyoltáshoz készülődött, amikor felharsant Mamácska hangja odakintről:

- Az az átkozott nyúl!

Lenka elhűlve hallgatta, amint édesanyja keresetlen szavakkal illeti Pöttyöt, az ő Pöttyét. Pöttyöt, a nyulat. Azt az átkozottat! Kisomfordált a folyosóra, hogy meglesse, mivel bosszanthatta fel Pötty Mamácskát, de nem látott mást, csak az édesanyja kezében tartott, ismerős ruhadarabot. Az ünneplőt. A szelíd virágmintákkal tarkított pamutruhácskán hatalmas folt éktelenked ett, mintegy tanújelét adva Pötty sértődöttségének, amiért elfeledkeztek róla.

Mamácska szeme haragosan villant felé, amikor hosszas zsörtölődést követően betakargatta Lenkát, és
jóéjtpuszi nélkül hagyva Pöttyöt kisietett a szobából.

Pötty eladósorba kerül

Pötty reggelenként vidáman szuszogott bele Madlenka fülébe, aki ilyenkor kacagva, álmosan tüsszentette bele a párnájába: “Jrgglt!” Egy reggel azonban Lenka szokatlan csendre ébredt; sehol egy remegő bajusz vagy szuszogó orrocska.

Pöttyszőrén - szálán eltűnt és vele együtt elillant minden puhaság, csend, béke és szelídség is a kislány életéből. Madlenka aznap nem kelt fel az ágyból. Szomorúan figyelte az égbolton kergetőző madarakat, miközben Mamácska szótlanul üldögélt mellette. Frissen sült kalácsot, lekvárt és habos tejet vitt neki a pöttyös tálcán, de Lenka hozzá sem nyúlt az ételhez; hátat fordított Mamácskának és a hideg fal mellé kucorodott.

Attól a naptól fogva Madlenka nem beszélt Pöttyről. Hagyta, hogy idegen gyerekek fésülgessék hosszú haját az óvodában, esőkabátot húzott, ha hűvösre fordult az idő és nem kért többé lekváros kenyeret reggelire. Mamácska egy ideig aggódva figyelte őt, de végül belenyugodott a történtekbe és hamarosan elfeledkezett Pöttyről.

Pötty hazatalál

Lenkát a következő év őszén édesanyja beíratta az iskolába; a kislány minden lelkesedés nélkül cipelte vállán reggelenként az iskolatáskáját, amelyben képeskönyvei, színes ceruzái, uzsonnásdoboza és kicsiny füzete hevertek, amibe Lenka minden egyes nap végén ugyanazt a szomorú mondatot írta: “Pötty ma sem jött haza.”

Szeptember volt; színpompás, illatos kavalkád fogadta az utcákon a reggelenként dolgukra sietőket. Lenka kedvenc évszaka volt az ősz, de Pötty nélkül most végtelenül egyhangúnak és sivárnak tetszett.
Egy unalmas pénteki napon csendesen, lógó orral bandukolt az iskola felé, amikor valaki hirtelen a nevét kiáltotta.

Marcipán Erik volt az, a tolvaj, aki az óvodában elcsente Eperke képeskönyvét, most pedig a biciklijéről integet és kiabál Lenkának, kosarában pedig ott üldögél... Pötty!

Lenka elkerekedett szemekkel figyelte, ahogyan Marcipán Erik büszkén melléje kanyarodik, leugrik a bicikliről és udvariasan kezet nyújt neki:

- Szép jó reggelt, Lenka! Hogy s mint? - kérdezte vidáman.
- Te vitted el Pöttyöt? - kérdezte Lenka sírásra görbülő szájjal, mire Marcipán Erik keze félúton megállt a levegőben, s egy tétova mozdulattal visszareppent a zsebébe.

- Nem vittem el, én nem… - felelte zavartan. - Édesanyád… nekem ajándékozta Pöttyöt - magyarázkodott.
Lenka nem akart hinni a fülének. Mamácska…? Pöttyre pillantott, aki boldogan szuszogott a biciklikosárban.

- Egészen mostanáig az ágyam alatt lapult - nem evett, nem ivott, amióta hozzám került - mesélte Marcipán Erik. - Arra gondoltam, visszahozom őt neked - tette hozzá félszegen, de Lenka ekkor már a nyakában csimpaszkodott és puszilta, ahol érte. Együtt folytatták útjukat az iskola felé: Lenka elöl, Marcipán Erik hátul, Pötty pedig - a biciklikosárban.

Aznap este Lenka lefekvéshez készülődött, amikor megreccsent valami a háta mögött: Mamácska osont be a nyitva felejtett ajtón és óvatosan leült a kislány ágyának szélére. Hosszú ideig hallgatott, miközben Lenkát nézte, azután csendesen így szólt hozzá: - Ne haragudj rám, kérlek, amiért magammal vittem Pöttyöt; azt reméltem, ha nem marad melletted, nyitottabbá és barátságosabbá válsz, és… ismét gyerekként viselkedsz majd.

Belátom, el kellett volna fogadnom téged pontosan olyannak, amilyen vagy - megfontolt, szótlan és bölcs kislánynak, aki képzeletbeli barátok helyett egy nyúllal múlatja az idejét. Bocsáss meg nekem, Lenka - kérte szomorúan.

Madlenka gyengéden megragadta és megcsókolta Mamácska kezét, azután Pöttyöt magához szorítva hetek óta először zavartalan, édes álomba merült.

Bali Nikolett

2013 július 26. Bali Nikolett

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás