Iskola

Vizsgadrukk, avagy a bukás nem feltétlenül katasztrófa

Nyugodt szívvel merem állítani, hogy minden ember legalább egyszer megbukik életében. Én is megbuktam, sajnos kicsit későn. Különben talán ma lenne vegyészdiplomám.

Az otthontanulós találkozón is az egyik legfelkapottabb kérdés volt a vizsga. Hogyan zajlik, mit "kell" tudni, jahahahaaaaajédesistenemmileszezzelagyerekkel!

Egy egyedülálló anyuka például az ötödikes fiával, 6 órás munka mellett arról panaszkodott, hogy a gyerkőc egész délelőtt mindenféle stratégiai játékkal játszik. Állandóan buzerálja a számítógépet, ami anyukát egyrészt állatira nem tudja lázba hozni, másrészt meg nem is érti. Ellenben a tanulás elmarad, és jahahaaaaajj....

Félreértés ne essék, épp ma üvöltöttem le a saját fiam fejét, hogy "ha nem tanulsz, megbux". De én ezt komolyan is gondoltam.

Az egységsugarú szülőnek alapból görcsbe rándul a gyomra. Érettségi, felvételi, egyetem, szigorlat, pótvizsga, zeneiskola... Megkérdeztem, hogy mi van, ha a gyerek nem készül.

Anyuka kicsit összezavarodott, és elkezdte magyarázni, hogy akkor a gyereknek rossz lesz a vizsgája. Sőt... Kérdeztem, mi sőt? "Hát nem jól sikerül... vagy akár...." Megbukik? –mondtam ki helyette a varázsszót. - Lehet ám, hogy ráférne - jegyzem meg félhangosan. Esküszöm, ha nem én lettem volna a szervező, anyuka két gorillával dobatott volna ki a teremből.

Miért, mi történik, ha megbukik?– a szó önálló életre kel.

(Az arcokon a szánalom váltakozik a teljes borzalommal. Most teljesen egységes a szülői front és mindenki komplett elmebetegnek tart. Ezzel egyébként teljesült is a találkozó célja, hiszen a legfontosabb az otthontanulók egységének erősítése volt :)

És akkor kitör belőlem: SEMMI!

Kész, az ítélet meghozatott, engem itt ma akasztani fognak. A döbbent csendet kihasználva kifejtem a gondolatot:

A gyerek megtanul önmagáért felelősséget vállalni. Elmondom neki egyszer, kétszer, háromszor, hogy mi lesz az eredménye annak, ha elsunnyogja a tanulást. De ahogy a vizsgára nem én megyek be, a tanulnivalót sem nekem kell megtanulnom. Ha segítségre van szüksége, akkor természetesen ott kell lennem. Meg kell teremtenem a szárnyalás feltételeit, adott esetben még a fészek szélén is hátba lökhetem, de utána már hiába csapkodok helyette a szárnyammal - nem fogok tudni helyette repülni.

Nyugodt szívvel merem állítani, hogy minden ember legalább egyszer megbukik életében. Én is megbuktam, sajnos kicsit későn. Különben talán ma lenne vegyészdiplomám. Más kérdés, hogy mit kezdenék vele :) - esetleg be sem iratkoznék a műegyetemre, mert tisztában lennék azzal, hogy az egyszer eltolt biosz felvételi nem jelenti a világ végét, egyszerűen csak keményebben kell tanulni a következő vizsgára. Mindezt pedig úgy, hogy én éveken át voltam magántanuló!

A gyereknek az égvilágon semmi baja nem lesz, ha egy félévi vizsgát meg kell ismételnie, horribile dictu évet ismétel. Ugyanis addig érik. A tudása megalapozódik, a személyiségének és a készségeinek jut ideje érni, nyugalomban fejlődni. A bukás eredetileg nem büntetés volt, hanem egy "vissza a kályhához" jellegű, sztoikus algoritmus.

Mi vagyunk azok, akik a vizsgától halálra izgulják magukat. Mi vagyunk azok, akik egyrészt nem bíznak a gyerekben, másrészt pedig a saját traumánkra tőlük várunk megváltást.

Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az én fiam ebben a félévben épkézláb osztályozó vizsgát fog tenni. Sőt, fel vagyok készülve arra is, hogy szembesül a saját linkségének eredményeivel. És úgy gondolom, hogy mindez rendjén van, mert idejekorán megtanul magáért felelősséget vállalni. A magam részéről nyugodt a lelkiismeretem, mert a körülményeket megteremtettem a tanuláshoz, folyamatosan rendelkezésre állok, kijelöltem a félév mérföldköveit. De az utat neki kell megtennie. Minderre figyelmeztettem egyszer, kétszer, háromszor. Innentől nála a labda.

Még egy gondolat ezzel kapcsolatban: ha magamnak megengedem, hogy mindenféle magánügyek miatt néha elveszítsek egy-egy ügyfelet, akkor egyszerűen nincs jogom a hibázás és a hiba általi tanulás lehetőségét megtagadni a fiamtól. Neki is át kell esnie ezen a tapasztalaton, és már elég nagy hozzá.

.

Ha most akár meg is bukik, az égvilágon semmi nem történik. Újrajárja a 3. osztályt, és kénytelen lesz a törzsanyagot megtanulni, mert nincs tömeg, amiben elrejtőzhetne az ábrándos kék szemeivel. És akkor bár egy évvel később érettségizik – ha akar –, viszont megtanulja egy életre, hogy a Levente csak azt tudja, amit a Bubi megtanult. Ugyanezt gondolom egyébként a felső tagozatról és a középiskoláról is. Egy bármilyen érettségivel is lehet nulláról kezdeni a felvételit, nem véletlenül létezik a pontduplázás rendszere.

Épp csak engednünk kell idejében elkövetni az adekvát hibákat, ÉS hagyni őket kijavítani.

Hát így. Január 8-án majd kiderül, mennyire fogom verni a fejem a saját elméletem sarkába :)

2014 december 15. Zsohár Zsuzsanna

 
Kölöknet hozzászólások  
(2 hozzászólás) 
2015 január 05.
Tóta József
Szerintem is nagyon szimpatikus gondolatmenet.Két-három bukás után gondolom egészen komoly adekvát hibaismerete lesz a gyereknek, nyilván sokra fogja vinni Magyarországon.Mert a magyar iskolák többsége olyan, hogy ide aztán érdemes visszabukni.Mint a föl-föl dobott kő, olyan a diák.Jó hogy van, aki ennyire ráér, hogy írjon nekünk a bukásról, nem nyit rá semmilyen szociális olló- értékes ötletetektől esnénk el máskülönben. Ezeknek az értékes gondolatoknak a társadalom perifériáján is nagy hasznát venni, hisz ott rendszeres a bukás, nyilván a gyerekek is sokkal érettebbek lesznek majd- rájuk fér a puszta létért való küzdelemben, ennél hasznosabb útravalót a társadalom talán nem is adhat nekik...A magyar közismerten széleskörűen toleráns, megértő nép, itt nem stigma a bukás. A bukás sem... Én javasolnám , hogy alkalmasint vegyük rá gyermekünket, hogy nagy nyilvánosság előtt vallja meg másságát , ha már egyszer így alakult, mert abból is mi gond lehet egy felnőtt, érett, befogadó társdalomban...Legföljebb lebuzizzák, és megdobálják, legrosszabb esetben is csak megrugdossák, nem? Mert nem mindegy, hogy hol bukik az ember , milyen társadalomban, milyen kultúrában és milyen iskolában. Nem mindegy, ki buktatja és miért. Nem mindegy, hogy mit ismétel meg.Mert ha netán a semmit, akkor max. még egy elcseszett éve van, majd odaírja a többihez.Ha eleget begyűjtött, akkor azzal már érzékeny kézzel meg is rajzolta a továbbtanulási lehetőségeinek és társadalmi mobilitásának teljes ívét húszéves korára, akár hátra is dőlhet, a sorsát már elrendezte egy életre... Mert tanulni a kudarcból és kudarcot tanulni két teljesen különböző dolog.A magyar bukások nagy többsége sajnos nem a kudarcból tanulók csoportját erősíti.Ma a magyar társadalom egyre szélesebb köre intézményesen tanulja a kudarcot, és jahahaaaaajj....ez a felismerés engem jeges félelemmel tölt el.
2015 január 03.
Molnárné Langó Bernadett
Nagyon tetszik ez a gondolatmenet. Végső soron szerintem sem a szankcionálás rendszerével van a probléma, bár a személyiségre gyakorolt megszégyenítő, izoláló hatását azért pedagógiai szempontból elgondolkodtatónak tartom.
Ennyire rossz eredmények esetén inkább a motiválatlanság teljes hiányáról van szó - enyhébb formája magyarázhatja már a gyenge vagy a gyengülő eredményt is. Ez egyrészt az oktatási módszerek alkalmatlanságának köszönhető, illetve annak, hogy mindenkitől mindenben ugyanazt a színvonalat követelik - pedig hát mindenki eltérő képességekkel, adottságokkal születik, amit hagyni kellene kibontakozni anélkül, hogy közben leépüljön a gyerek önbizalma - ahogy a cikk is utal erre már bevezetőben.
A motiválatlanság másik oka pedig szerintem annak a következménye, hogy eleve nem tanítják meg a gyerekeket tanulni. Ülnek az egyre dagadó, mélyülő és egymásra épülő tanulnivaló fölött és nem tudnak mit kezdeni vele. Ördögi kör ez, és a buktatást - bár adott esetben hatékony lehet -, csak tünetkezelésnek érzem.
Kölöknet hozzászólás
aláírás